A politikus közölte a sajtóval, hogy helyi idő szerint vasárnap nulla órától, azaz szombat éjféltől lép életbe a tűzszüneti megállapodás. A négy államfő abban egyezett meg, hogy az ukrán kormányzati erők a jelenlegi frontvonaltól, a délkelet-ukrajnai „felkelők” pedig a tavaly szeptember 19-én Minszkben született megállapodásban rögzített vonaltól vonják vissza a nehézfegyvereket.
Merre motorozik Putyin? – Az ukrajnai válság árnyékában
Merre motorozik Putyin? – Az ukrajnai válság árnyékában(Kocsis Tamás, 11:05) Vlagyimir Putyin – ma is aktív karatézóként – nem hazudtolja meg önmagát a „normandiai négyek” ukrajnai megoldásért összesereglett minszki csúcstalálkozóján sem: „tatamipolitikussal” szembesült François Hollande francia elnök, Angela Merkel német kancellár és a legközvetlenebbül érdekelt, Petro Porosenko ukrán elnök. És aligha számíthat más Putyinra kedden Budapesten, Orbán Viktor…
Vlagyimir Vlagyirimovics Putyin 62 éves; 15 évvel ezelőtt Jelcin nevezte meg ajánlott utódjának. Ő a tényleges első számú hatalom a Kremlben, hol elnökként, hol miniszterelnökeként. A személyére szabott törvények alapján most akár 2024-ig maradhat jelenlegi, államfői hivatalában, ha nem jön közbe semmi. A róla januárban készült, majdnem egyórás friss amerikai portré film (Putin’s way / Putyin útja) ennek jegyében mutatja be nagy alapossággal a múltját – a jövőbe tekintve.
A film egyik kulcsmondata: „kleptokrácia”. Az utolsó képsorok: az ukrajnai harcok, az azok nyomán támadt nemzetközi háborgások, a mai orosz élet szomorú oldalai – és Putyin sértődött, idő előtti távozása Ausztráliából, a világ politikai élvonalának számító G20-ak találkozójáról, ahol éppen ezek miatt kapott hideget, meleget kollégáitól. A filmet záró kérdés pedig: „What will he do next?” Magyarán: Merre tovább? Vagyis: mire számíthat a következő években a világ attól a politikustól, aki úgy él a demokráciával, hogy szükség szerint hivatkozik rá, de a demokrácia számára nem kötelező alaptörvény, hanem eszköz a mindenkori cél szolgálatában.
Hatalmának állandó eszköze a pénz, a gazdaság egész fegyvertára. De az éppen adott célért minden mást is bevet, s a sikerhez vezető népszerűségért pedig, ha kell, akár dalra is fakad.
Taktikája az éppen aktuális győzelem megszerzése végett személyre, személyekre is szabott: megmondhatója ennek – kiragadottak, ám jellemzőek a példák – épp úgy a német Schröder exkancellár és az ifjabb Bush elnök, mint a színész Depardieu, vagy éppen az orosz Hodorkovszkij. Az utóbbi nagytőkés politikusként, a politika kegyeltjéből lett rövid úton kegyveszett oligarcha – és ült börtönben 10 évet. Putyin az állami televízióban nyilvánosan követelte a volt olajmágnás elítélését. Van, aki most „orosz Simicskaként” példálódzik róla.
Elnökként Putyin egyik első kezdeményezése volt 2000 decemberében, hogy – Oroszország önálló állammá válása után 9 évvel – legyen az egykori szovjet himnusz dallama az ország himnusza. Ugyancsak ő bízta meg azt a Szergej Mihalkovot a szöveg megírásával, aki 1944-ben Sztálin felkérésére a szovjet himnusz eredeti szövegének szerzője volt Az alapgondolat: „Erős akarat, hatalmas dicsőség a tiéd, örök időkre”.
Kis híján évtizeddel ezelőtt, 2005. április 25-én Románia és Bulgária EU-csatlakozási szerződése aláírásának napján pedig – csak találgatni lehet, véletlen-e az egybeesés – az Orosz Föderáció parlamentjéhez, a Dumához szólt Vlagyimir Putyin, aki akkor, akárcsak most, éppen államfő volt:
„Mindenekelőtt el kell majd ismernünk – mondta –, hogy a Szovjetunió felbomlása volt a 20. század legnagyobb geopolitikai tragédiája. Az orosz nemzet számára ez igazi drámává vált. Több tízmillió polgártársunk és honfitársunk tartózkodik most az orosz területen kívül. Sőt, a dezintegráció ragálya magát Oroszországot is megfertőzte.”
Úgy tűnik föl, ez volt az a dátum, amikor Moszkva – háttérben is, nyíltan is – dolgozni kezdett a Szovjetunió felbomlásával kapcsolatos „tragédia kijavításán”. Ennek része a történelmi múltra alapozott, nem szovjet típusú, hanem orosz birodalmi, stratégiai érdekek felélesztése; s az is, hogy az euro-atlanti rendszerrel határos európai régióban az erőt sugárzó orosz hatalom határt szabjon a Nyugat, mindenekelőtt az USA érdekszférája 1990 óta tartó – a NATO és a Pentagon által is nehezen tagadható – folyamatos keleti irányú bővítésének.
Az orosz „nagypolitika” fő irányairól dátumok, tények, események láncolata árulkodik – napjainkig. Közülük néhány különösen fontosra az Infovilág így hívta fel figyelmet tavaly márciusban:
„2008 februárjában kikiáltotta függetlenségét Koszovó. Amerikai erők segítették a függetlenség kiharcolását. Koszovó sikerének közvetlen hatására Dél-Oszétia és Abházia – Oroszországgal a háta mögött – el akart szakadni az amerikai érdekszférába tartozó Grúziától. Áprilisban Grúzia közeledett a NATO-hoz. Tagjelölti státust kapott az ország, s ezért Oroszország csapat-összevonásokat hajtott végre Abháziában, és lelőtt egy grúz kémrepülőgépet. Májusban az akkori orosz elnök, Dmitrij Medvegyev utasítására 400 katona vonult Abházia területére. Brüsszelben Grúzia az Európai Unió segítségét kérte egy esetleges orosz támadástól tartva. Júliusban – fenyegetésképpen – orosz vadászgépek jelentek meg Dél-Oszétia felett. Az elhidegülés folyamatosan tartott, Grúzia hazahívta moszkvai nagykövetét is.
Ilyen előzmények után, augusztus 8-án – történetesen a 2008-i pekingi nyári olimpiai játékok első napján – Grúzia háborús offenzívába kezdett Dél-Oszétia szeparatistái ellen, ostrom alá fogta a grúz határhoz közeli dél-oszét fővárost, Chinvalit. Oroszország szerint Grúzia népirtást hajtott végre az oszétok ellen, ezért megtámadta a Dél-Oszétiát elfoglalni készülő grúz erőket, majd a támadást Oszétián kívül is folytatta. Grúzia vitatott állítása szerint Dél-Oszétia megtámadására a már korábban megindult orosz csapatmozgások miatt volt szükség, a grúz támadás pillanatában az orosz hadsereg már Dél-Oszétia (azaz Grúzia) területén volt.
Dél-Oszétia és Abházia 2008. augusztus 26-a óta de facto Grúziától független, Oroszország által elismert állam – Moszkva támogatásával. És 2008 szeptembere óta – a gazdasági világválság szélárnyékában…
A folytatás pedig…
2014 február: Oroszország – közvetlenül a Szocsiban megtartott téli olimpia befejezése után – de facto hatalma alá gyűrte az Ukrajna szerves részét alkotó Krim-félszigetet, és tényleges hatalmat gyakorol az ország sok, oroszok által lakott keleti felének más részein. És jön a de jure: kihirdették a népszavazást a Krimben. Az eredmény nem kétséges…
Újjászületőben az Orosz Birodalom, a Российская Империя? Netán a széthullott szovjet birodalom visszavág? A világ többi része meg – zavarodottan, puhán, keménykedve reménykedik.”
Eközben, 2014. január 14-én írta alá Moszkvában Putyin ésOrbán ViktorMagyarország történetének legnagyobb beruházását: a Paks II atomerőművet a Roszatom orosz vállalat építheti. A szerződés mindmáig energia-, környezet-, geo- és nem utolsó sorban biztonságpolitikai viták témája – nem csak itthon.
2014. május 29-én Oroszország, Kazahsztán és Fehéroroszország elnökei megalapították az Eurázsiai Gazdasági Uniót (röviden EaEU), más néven Eurázsiai Uniót (EaU), amelyhez október 9.-én Örményország is csatlakozott. Az unió célja elsősorban a tőke és szolgáltatások szabad áramlásának megteremtése. Az összefogást az Európai Unió ihlette, ugyanakkor tagadja annak alapelveit. Az új gazdasági integrációs szervezet, 2015. január 1-jén megkezdte működését. Ma kontinensünk nyugati felén nem kevesen (nem utolsó sorban Merkel és az EU új brüsszeli vezetésének egy része) ebben látják az Oroszországgal való „európai stílusú”, valóban közös érdekű együttműködés egyik lehetséges intézményét – remélhetőleg nem alaptalanul.
2014. július 13.: Dilma Rousseff brazil elnök a labdarugó világbajnokság döntőjén átadta Putyinnak a soron következő, 2018-i vb hivatalos okmányait. A világverseny csaknem 20 milliárd dollárjába kerül a rendezőknek. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) 2010. december 2-án döntött arról, hogy a 2018-i labdarúgó-világbajnokságot Oroszországban rendezik. Moszkva parádés rendezéssel kecsegtet…
2014. november 7.: a moszkvai Vörös téren ünnepélyes felvonulást tartottak, amelyet a legendás 1941. november 7-i katonai díszszemle 73. évfordulójának szenteltek – a „Maty Rogyina”, a hagyományos orosz nemzeti büszkeség jegyében. A világháborúban a katonák a Vörös térről egyenesen a frontra indultak.
2014. december 26.: a Nyugattal kiéleződött feszültség címén Oroszország átírta katonai doktrínáját. Az új változat az ukrajnai konfliktust és a NATO keleti bővítését a saját biztonságát fenyegető veszélyként határozza meg. Bevezeti a „nem nukleáris elrettentés” koncepcióját, amely fokozott készültségen tartott hagyományos fegyveres erőkön, valamint a térségbeli biztonsági szervezetekben (Független Államok Közössége – FÁK, Sanghaji Együttműködés Szervezete – SESZ) való elkötelezettségen alapul. Egyben Oroszország fenntartja magának a nukleáris fegyverek bevetésének jogát egy ellene vagy szövetségesei ellen irányuló agresszió, vagy pedig magának az államnak a fennmaradását veszélyeztető fenyegetés esetére.
A NATO eközben – nyilván nem véletlenül – az ukrán konfliktus folyamatos éleződése címén folytatja politikai-katonapolitikai kelet felé nyomulását. „Lándzsahegy” néven szerveződik az a „rendkívül magas készültségű” minősítésű alakulat, amely akár 48 óra alatt bevethető. A Baltikum három államában, valamint Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában ennek jegyében „előretolt vezetési pontokat” építenek ki. Bár szimbolikus, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy immár kelet-közép-európai katonai objektumokban tűzik ki (köztük nem csak egykori Varsói Szerződés országaiban, hanem volt szovjet tagállamokban is!) a NATO lobogóját – immár hadászatilag sem távol Moszkvától.
Hende Csaba honvédelmi miniszter pedig éppen a napokban jelentette be Brüsszelben: Magyarország kérni fogja, hogy Székesfehérvárott hozzák létre a NATO egyik parancsnoki egységét.
Ilyen előzmények után 2015 februárjában – ma is – a fél világ figyeli visszafojtott lélegzettel, mire jutott, jut az ukrán háború megfékezéséért küzdő csapat: tagjaként az ősi családvédelmező női ösztönökkel is felvértezett „egyes számú válság-tűzoltó” Angela Merkellel. A német kancellár éppen az ukrajnai rendezést szorgalmazó müncheni biztonsági konferencián úgy fogalmazott, hogy Moszkva volt az, amelyik tetteivel megsértette az európai együttélés elveit. Lavrov orosz külügyminiszter zsigerből adott rá indulatos választ: az USA és szövetségesei rombolták szét az európai biztonsági rendszert. Washington meg nagy tudatossággal lebegteti, szállít-e fegyvert Ukrajnának, s ha igen milyeneket.
S ez az a pillanat, amikor az, aki az elmúlt száz év poklának minden bugyrát megtapasztalt Európa szívében él, nyakán érzi Damoklesz kardját. És – a jelentől elborzadva, a jövőtől félve – nem az foglalkoztatja, ki kezdte, mivel és mikor…
A világ most azt várja el (bár egyre inkább csak reméli), hogy akiknek ez politikusi kötelességük, vessenek véget a katasztrófával fenyegető ukrajnai tragédiának, a kiújult kelet–nyugati hidegháborúnak. Nemcsak azért aggódik, mert nem tudja, mit várhat Moszkvától, de – azért is…
És persze Putyin is nyugtalan, hogyne volna az.
Mert Oroszországot pörölycsapásként érte a kőolaj világpiaci árának drasztikus csökkenése, ami a Kreml által vártnál is jobban telibe találta az egész orosz gazdaságot. Ez ugyanis mindig is fél lábon állt, szinte csak az energia- és nyersanyagforrások kiaknázására és külföldi hasznosítására épült, amelynek el kellene tartania az újból csúcsra járó hadiipart. Azt a katonai potenciált, amelynek horribilis költségei – ne feledjük – egykor döntő módon hozzájárultak a Szovjetunió összeomlásához.
Zuhan a rubel árfolyama, s már nem is csak lappangva növekszik az elégedetlenség. Másrészt viszont harcos, hazafias tömegindulatok válnak hangosabbá Moszkvában és másutt. Közben pedig kikezdi Putyin „jó cár” hírét a kritikus értelmiségek egyre szélesebb köre. Ennek a belső veszélyeire ma már olyan elemzők is figyelmeztetik Putyint, akik nem számítanak az elnök ellenfeleinek, mivel várhatóan az idén folytatódik az orosz gazdaság visszaesése, s nem is csak az ország ellen életbe léptetett nyugati gazdasági szankciók hatására és a kőolaj árcsökkenése miatt. Mintegy 150 millió ember kormányzásának stabilitása lehet a belpolitikai tét, s közülük csak mintegy 110 millió orosz, a többi a „föderáció” – köztük például 5 milliónál több a tatár, jó 1 millió csecsen, és csaknem 2 millióan vallják magukat ukránnak…
Nem ok nélkül tartanak Moszkvában egyre többen az „Ukrajna-szindróma” továbbterjedésének sajátos következményétől. Mert – személyes tanú rá e sorok írója is – eddig sem volt könnyű a 20–30 millióra becsült orosz kisebbség élete Oroszországon kívül, az egykori szovjet tagállamokban: közülük kb. 12 millióan élnek Ukrajnában. De várhatja-e valaki, hogy Krim, Donyeck után másutt könnyebb lesz nekik? Mi több: mi következhet ebből a volt szovjet balti államokban, ahol (sőt NATO hivatalokban is) már orosz beavatkozási veszélyt emlegetnek. S ráadásként újabban – történetesen kirgiz a megfogalmazás – „kérdőjel próbaléggömböket” eregetnek közép-ázsiai (nem mellékesen: nagy számban iszlám lakosságú) államokban annak kipuhatolására, mik a Kreml tervei az egykori Szovjet-Ázsiában.
Sok oka van hát a világnak, hogy „vigyázó szemeit” Putyin budapesti látogatására is vesse, mindössze néhány nappal a miniszki csúcs ésOrbán Viktormár ezt követő kijevi villámlátogatása után. Vagyis a parádés szépségű magyar Országháza ezúttal (is) nem szokványos találkozónak ad otthont.
Nehéz eldönteni, kinek lesznek kényelmetlenebbek a Putyin–Orbán párbeszéd kikerülhetetlen nemzetközi témái: a mind több veszélyt okozó ukrajnai konfliktus mocsarától, az attól elválaszthatatlan nemzetközi, EU-szankcióktól, a nem éppen barátságos, sőt helyenként már hidegháborús amerikai–orosz viszonyon át a szélsőséges iszlám radikalizmusból fakadó közös, nem is csak migrációs fenyegetésekig. Azt viszont a legilletékesebbtől, Orbán Viktortól tudjuk, mi az, ami szerinte a tárgyalások számunkra igazán fontos témája: az orosz gáz.
Amióta Angela Merkel a budapesti sajtóértekezletén megerősítette, érti, hogy a jelenlegi helyzetben ez nélkülözhetetlen Magyarországnak, a miniszterelnök minden alkalmat megragadott, hogy újra és újra elmondja, a budapesti magyar–orosz tárgyalások kiemelt kérdése: mennyi lesz, mennyiért és hogyan jut hozzánk keletről – energia. „Azt szeretnénk, ha 2015-ben kifutó gázszerződés helyett tudnánk kötni egy szerződést, amely figyelembe veszi azt is, hogy nekünk gázra van szükségünk, de nem tudjuk, hogy hogyan fog alakulni hosszú távon az olaj és a gáz ára – tehát rugalmas megállapodást szeretnénk kötni” – nyilatkozta. Erre várja, reméli Putyin bíztató válaszát.
Megkapja-e?
A hobbikban is gazdag Putyin motorbiciklis képei jó néhányszor bejárták a médiát. Aligha kétséges, a világ hatalmasságai közül ő a legtapasztaltabb motoros. Tudja, hogy mikor, mennyi gázt ad – és mikor semmit!
A fenti írás szerzője Kocsis Tamás külpolitikai újságíró, hat évtizede lapszerkesztő, a Magyar Távirati Iroda sokszoros külföldi tudósítója, a nemzetközi kérdések egyik jeles szakértője. Kollégánk rendszeresen az Infovilágban teszi közzé a „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című memoárjait, magánnaplóját is.
A fenti írás szerzője Kocsis Tamás külpolitikai újságíró, hat évtizede lapszerkesztő, a Magyar Távirati Iroda sokszoros külföldi tudósítója, a nemzetközi kérdések egyik jeles szakértője. Kollégánk rendszeresen az Infovilágban teszi közzé a „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című memoárjait, magánnaplóját is.
