Ungvári Tamás: Delmár Valdemár és a halhatatlanság

(Az ötlet Bozsán Eta újságíróé. Azt kérte tőlem, hogy születésnapi beszélgetésünket abban a formában folytassuk, hogy én az évtizedeimről adok számot. Tetszett az ötlet. S én így válaszoltam.)

1. Mi történt veled az első 10 évben?

Megszülettem, s ebben nem volt részem. Szüleimnek oly módon lehettem a terhére, hogy már ötévesen beírattak egy Montessori iskolába az olasz követségen. Molto cattivo bambino, mondták rám. Igazán rossz gyerek. Tízévesen még elkaptam a második világháborút. Tizennégy évesen bujkáltam, svéd állampolgár lettem egy olyan Wallenberg-papírral, amelyik csak Svédországban volt érvénytelen. Nem tudom hány órakor szabadítottak fel a szovjet csapatok, mert az órámat elvitték, viszont kaptam tőlük egy keletlen kenyeret.

2. Milyen volt a huszadik születésnapod?

Felnőttem, jegyeztem békekölcsönt, elvesztettem a szüzességemet, azóta se szereztem vissza. Egyetemre jártam, rengeteget tanultam. A többi zsidó kollégám belépett a Kommunista Pártba, én kimaradtam. Amikor végeztem, Tatabányára neveztek ki elemi iskolai tanárnak. Ha ottmaradok, ma nem kellene tanítanom, nyugdíj, olcsó szén, brikett kedvezményesen. Egy véletlen folytán szerkesztő lettem az Írószövetség folyóiratánál. Találkoztam Tersánszky Józsi Jenővel, Füst Milánnal, Nagy Lajossal, Déry Tiborral, Hatvany Lajossal. Közben persze forrt a világ bús tengere, óh magyar, Rákosi vette a kalapját és maradt, Nagy Imre jött és ment. Az utcán ismét lőttek, én a golyók zizegése között szocializálódtam. Azóta sincs csönd, a kutyák ugatnak.

3. Merre jártál a harmincadiknál?

Állástalan voltam, fél-ösztöndíjas aspiránsként a kandidátusi disszertációmat írtam, lefordítottam a világirodalom reám eső részét. Az ügynök halálát, Dürrenmatt Fizikusok-ját, Brecht Galileijét. S még vagy száz másikat. Végül egy színházhoz kerültem dramaturgnak. Nagyon tetszett a kórus, mert zenés színház volt, Fényes Szabolcs zeneszerző azonban arra tanított, hogy színházban is a váll-lapot kell nézni, kinek van sarzsija, rangja. Ezért elcsábítottam a primadonnát. Meg a szubrettet.

4. Mi volt a legfontosabb amikor 40 éves lettél?

Megtanultam vízisíelni. Még egylábon is. Az egész magyar irodalomban, Balassitól Nádas Péterig én voltam az egyetlen, aki monosível hasítottam a vizet. Ezért sokan irigyeltek. Megnősültem, szépasszony lett a feleségem, ezért is sokan irigyeltek. A hajnaltól éjfélig tartó munkát senki se irigyelte. Gyermekeim születtek, szép a fogsoruk, mert az anyjuk fogorvos.

5. 50 év a félút.

Félút volt? Félút? Hát csak száz esztendőt engedélyeztek? Snassz. Ötvenre megjártam Amerikát, eldobható papírpelenkát csempésztem New Yorkból, mert az még Magyarországon nem volt, s már tanítottam igazi nagy egyetemen. Már itthon is kineveztek egyetemi tanárrá, egyre-másra jelentek meg a könyveim, még a tévében is szerepeltem. Jártam az angliai Cambrige-ben, Münchenben, Salzburgban, Kaliforniában, persze tanárként, és ezért nem sok időm volt körülnézni. Ha egyszer nyugdíjba megyek, ki nem jövök a gótikus épületek közül vagy a tenger homokjáról. S inkább kagylókat fogok tanítani, mint emberpalántákat.

6. A hatvanadik szülinapodon kit csókoltál meg először?

Először a kisebbik fiam jött, aztán a nagyobbik, aztán a feleségem. Szüleim már eltávoztak, „fölfelé” már nincs rokonom. A holokausztot túlélőknek kicsiny a családja. Emil bácsit, Dezső bácsit Auschwitz emésztette el. A szombathelyi rokonság szerencsésebb volt, őket a helyszínen végezték ki. A szlovákiai rokonságot saját parasztjaik verték agyon. Mit gondolsz, mitől a hajlamom az iróniára? Én kölcsön kaptam a napjaimat a haláltól. Bármikor visszaveheti őket, de nem siet, mert a nagyobb család már megfizette a napszámot.

7. 70 évesen melyik Napot nézted?

Az amerikait vagy a magyart? És miért? Elszegődtem Kaliforniába tanárnak. Teljes évtizedet, sőt egy kicsivel többet húztam le egyfolyamban. Közben megírtam a „Bűnbeesés után” című történelmi monográfiámat, a magyar zsidó történelemről a „Csalódások korát”, szórakozásból lefordítottam „A miniszter félrelép” című komédiát és így tovább. A gyerekeim jól beszélnek angolul. Jól teniszeznek. Ha sokat nézel a kaliforniai napba, hályog képződik a szemeden. Engem ez nem fenyegetett, jobbára a könyvtárban ültem.

8. 80 lettél. Most hogy vagy?

Még nem lettem nyolcvan, amikor beszélgetünk. Még hátra van az engesztelés ünnepe, mielőtt betöltöm ezt az ijesztő számot. Nyolcvan? Az nincs magára írva, mondta egy barátom. Füst Milán meg azt, hogy az öregség az nem folyamat. Az ember lefekszik fiatalon és felébred öregen. Én ezt alig várom. Hosszú fiatalságra jöjjön a hosszú öregség. Állok elébe. A folytonos jókedv olyan, mint a folytonos depresszió. Azzal a különbséggel, hogy a bánatnak mindig van oka, a derű okáról viszont nekünk kell gondoskodnunk. Elég csak belegondolnunk, hány galád ellenfelünket ütötte le a hajókötél, hányan törpültek el az időben. A derű édes testvére a káröröm, köszönettel volt benne részem. Az sem hagy hidegen, hogy műveimből egyre többet tudtam megmenteni a jelennek. Húsz esztendeje írtam egy emlékiratot a családomat sújtó esetről, unokaöcsém, Elbert János irodalomkritikus haláláról. Ezt most átírtam alaposan, teli új fejezetekkel és elemzésekkel. A „Nyomtalanul” címet adtam a könyvnek, hiszen Elbert és kora csaknem nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben. Nem szeretünk emlékezni. Az én életművem utolsó szakasza az emlékezésé. Az volt a „Lezáratlan nyomozás” című önélerajzi kötetem, a „Feledés”, majd az „Emlékezés” enciklopédiája. Az elmúlt másfél esztendőben öt könyvem jelent meg, kétezer oldal, számtalan munkaóra. Jó tudni, hogy hiába – ezeket a műveket is elfeledik. A klasszikusokra azért nem emlékeznek, mert klasszikusok. Csokonai? Emlékeznek rá rokonai. A nevünk talán fennmarad. Azt szeretném, ha rólam nem utcát, hanem lejtőt neveznének el. A budai hegyekben egyetlen síelésre alkalmas lejtőt neveztek el Delmár Valdemárról, az autó- és síversenyzőről. Ott a Valdemár lejtő mellett egy kicsiny lejtő, ahol síelni tanultam, megtenné. S hogy ki volt a névadó, végül senki se tudná, ahogyan Valdemárról se nagyon. Hiszen a hivatalos utcajegyzékben nincs benne Delmár Valdemár, csak mi, dérütötte fejjel súgjuk egymásnak, ez nem a tenger, Del Máre, valld be már, (óh Valdemár), hogy látod magad előtt nyolcvan esztendő lejtőit, ahogyan szép lassan siklasz le a völgybe.

This entry was posted in Egyéb kategória. Bookmark the permalink.