A néző előbb még az utcát járta, esetleg a metróban kucorgott, fáradt, meggyötört emberekkel nézett farkasszemet, az aluljáróban koldusokat, hajléktalanokat kerülgetett, most pedig jó a kedve. Valahogy kint maradt minden. Ez egy másik világ, itt nem kényszerből vállalt, olykor szégyenletes, leosztott szerepek vannak, hanem elképzelt jellemek. Őszinte a nevetés, a végső taps.
Nagyszerű darabot játszik a Belvárosi, egy ragyogóan megírt történetet látunk, aztán fogjuk a fejünket, az nem a szerző érdeme, ez maga a valóság, a 21. század szebbik fele. Berlin lehet ilyen, London, és persze Amerika. Ez nem Goldini, Feydeau világa, a színház, ha tetszik, ha nem, halad a korral. Laptop a kellék, és valóságos e-mailekből, azaz villanylevelekből áll össze a történet.
Illetve, nem áll. Mert az éteri posta rosszul dolgozik, az üzenetek olykor eltévednek. Ebből lesz bonyodalom, a nézőtéren pedig nevetés. Tudjuk, nem szabadna ennyire teli szájjal, ennyire világfelejtőn. Nem tehetünk róla, egyszerű, de mulatságos a darab. Megcsaltak, álbarátok birizgálják a klaviatúrát, mondják, hogy mit írnak, látszólag minden pofonegyszerű. Aztán már nemcsak a férj, a levél is félre megy, hát persze, ilyenek vagyunk, esendők, mulatságosak.
A szerzőpáros neve kevésbé ismert Magyarországon. Színészek, írók, producerek, az amerikai tévésorozatok kerültek ki a kezük közül. Irodalmi díjakra aligha számíthatnak, de ha így folytatják, nagykövetek még lehetnek a világban. A Bocs, félrement! a Broadway után érkezett Budapestre, és talán Zöldi Gergely fordításának, meg Paczolay Béla rendezésének köszönhetően lett ennyire szórakoztató.
Külön érdem a darab feszessége. Nincsen benne üresjárat, minden pörög, másfél óra egyhuzamban, szünet nélkül, csak annak sok, aki bevette a vízhajtóját. Öt színész osztozik a színpadon, egyikük sem főszereplő, mindegyik a személyiségének, alkatának megfelelő karaktert játssza, tudásának legjavát adja. Nem fanyalgás, a már-már tökéletes visszabontása, hogy a komédiához komédiás kell.
Hajdanában Bajor Imre másként csiklandozott Gálvölgyivel, de ez az ötös most nem röhögtet, hanem feledtet. Mindent. Újsághírt, félelmet, szegénységet, kiszolgáltatottságot. Nevet a meglopott, a pórázon tartott, a csendre intett. A nem ide tartozó, az alantas munkában nemesedő. A kerítést építő, és a kerítést utáló.
A színészek: Kovács Patricia, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Schruff Milan, Mészáros Máté elhitetik, hogy ez, és csak ennyi a valóság. A jó igaz, a rossz látható. Férjek hazudnak, nem politikusok, a lebukottak pedig hiába magyarázkodnak, a bizalom elvész.
A néző tehát jól szórakozik, a térdét csapkodja nevettében, talán eszébe sem jut, hogy a magyar kabaré fénykora, a vígjátékok születése, Kabos Gyula szinre lépése, a hülyeség tobzódása a két világháború közötti időszak nagy truvája. Akkor is vigadtunk, ha fagyos szelek jöttek, becsuktuk az ajtót, álmunkban meseautóval utaztunk, marhavagonokról nem is hallottunk.
Aztán valami félrement, bocs.
Billy van Zandt–Jane Milmore: Bocs, félrement!, vígjáték. Fordította: Zöldi Gergely.
Richard: Schruff Milán; Stephanie: Kovács Patrícia; Peg: Járó Zsuzsa; George: Mészáros Máté; Wanda: Péter Kata.
Jelmez: Fekete Györgyi; díszlet: Khell Zsolt; világítás: Szondi György; a rendező munkatársa: Skrabán Judit.
Rendező: Paczolay Béla. Producer: Orlai Tibor.
Bemutató: november 17-én a budapesti Belvárosi Színházban.