Dr. Tóth J. Attila búvárrégész, a ráckevei Árpád Múzeum munkatársa, az Argonauta Kutatócsoport vezetője a víz alatti búvárkodás történetéről és a hazai víz alatti kutatások aktualitásairól beszélt az „Örvények titkai” című előadásában.
Előszavában a kutató kiemelte, hogy a vasút és közutak csak a 19. századtól kezdve és fokozatosan vették át az áru- és személyszállítás feladatait a folyóktól és tengerektől, az emberiség azt megelőzően évezredekig a vízi útvonalakat használta nagy terhek szállítására, ahol természetszerűleg gyakran következtek be balesetek, illetve harci cselekmények miatt is rengeteg hajó és igen nagy mennyiségű rakomány süllyedt hosszú időre víz alá. Sokszor így a víz őrizte meg az utókor számára az olyan értékes leleteket is, mint az antiküthérai szerkezet vagy a mahdiai hajóroncs valamikori rakománya.
Bár az elsüllyedt értékek felszínre hozatalával már az asszír kultúra idején is próbálkoztak, majd számtalan technikai újítást próbáltak ki, de a víz alatti régészet valójában a két említett lelet világhírének köszönhetően kapott lendületet a 20. század első éveiben, majd Jacques-Yves Cousteau fejlesztéseinek köszönhetően vált széles körben is elérhetővé.
A hazai vizekben búvárkodás azonban nem sokban hasonlít a magyar könnyűbúvárok által is kedvelt dubaji, karib-tengeri vagy a Nagy Korallzátonynál megejtett merülésekhez, amikor csodásan átlátszó vízben színes halak és más állatok-növények között úszkálhatunk. A honi vizek legtöbbjében alig 30-40 cma látástávolság, a Dunában és a Tiszában pedig olyan erős a sodrás, hogy 15-18 kg-nyi ólmot kell a búvárnak a derekára kötni, hogy viszonylag nyugodt körülmények között dolgozhasson a meder alján, eszközeit pedig ugyanezen okból szorosan magához kell rögzítenie.
A nehezített körülmények ellenére is számos értékes leletre bukkantak a közeli múltban búvárrégészeink. Soltnál egy csaknem20 méterhosszú török kori hajóroncsot találtak, amely a folyómeder rehabilitációjakor került elő, a dunaföldvári Zöld-szigetnél ennél is régebbi hajó roncsa vált láthatóvá egy erőteljes aszálykor: egy Károly Róbert-korabeli hajómalom, amely egész Európa egyik legrégebbi ilyen jellegű szerkezete, Ráckevénél pedig egy 17. század eleji komplett dereglye elemeit sikerült az utolsó percben megmenteni a rongálóktól. E leletek alapján a többi között egyértelművé vált az is, hogy a középkori folyami hajóknak nem volt gerince, csak vastag tölgyfa feneke, a bordáit faszögekkel illesztették össze, a fenék és az oldalfalak éleit pedig általában egyetlen tölgyfából faragták L-alakúra, így biztosítva a dereglye merevségét.
Természetesen a ma kutatói már felhasználhatják a modern technika számos eszközét, amely alapvetően megkönnyíti a munkájukat. A fadeszkák évgyűrűit például ma már számítógéppel elemezhetik, így állapították meg, hogy a Ráckevénél megtalált hajó valószínűleg 1640 körül készülhetett, egy másik lelet, a drávatamási hajóroncsok esetében az évszámot 1610 körülire becsülik. Ott egy alapos szonár-vizsgálat segítségével összesen 30 rönkhajó maradványaira találtak: minden bizonnyal abból a török pontonhídból származnak, amelyet az egyik kevésbé híres Zrínyi pusztított el a 17. században.
Az említettek mellett az utóbbi években Ercsinél egy 1770-körül elsüllyedt téglaszállító dereglyét sikerült feltárni. Tökölnél és Tahitótfalunál is hasonló leletet találtak. Utóbbi esetében a hajórakományból egy késő középkori, azaz 14–15. századi fazék is előkerült, így valószínűsíthető, hogy a hajó is abból az időszakból származik.
A főváros határain belül is érhet még minket meglepetés: legutóbb a budafoki Városház tér közelében egy 1880 körüli hajóroncs deszkáit fedezték fel a part kavicsai közt.
A közeli múlt talán legfontosabb ásatása a Csepel-szigeti Szigetújfalu közelében kezdődött, ahol egy római hídfőállás falai állnak még ma is a parton és a víz alatt. Itt fémkeresővel egy 56 római éremből álló 2. századi kincsre is sikerült rátalálni, sőt nem zárható ki további értékek későbbi föllelése sem.
Tóth J. Attila búvárrégész (ráckevei Árpád Múzeum) elmondta, hogy gyakran szegeznek neki Attila feltételezett sírjára vonatkozó kérdéseket, ám ő úgy véli, hogy a hun uralkodó holttestét nagy valószínűséggel visszaszállították szülőföldjére, és a magyarországi eltemetése csak egy 19–20. századi legenda. Ezzel szemben könnyen lehetséges, hogy a Dunakanyar valóban mesés kincseket rejt. A történészek állítása szerint a mohácsi csata másnapján a királyuk elvesztéséről értesült főurak valamennyi értékükkel együtt egy 76 hajóból álló konvojjal menekültek Bécs felé, ám az Esztergomban állomásozó katonák – ki akarván használni a kaotikus állapotokat – megtámadták a vontatott hajórajt, és jó néhány vízi járművet elszakítottak a többiektől. Egy részük elsüllyedt, és valahol a Duna mélyén vár a felfedezésére. Egy aranytál már előkerült kotrás közben, amely valószínűsíti ezt a teóriát.
A „Mária királyné kincse” néven elhíresült leletegyüttes csak egyike annak a sok-sok felfedezésre váró tárgynak, amely vizeink mélyén évszázadok óta várja a búvárrégészeket, és azt, hogy megcsodálhassuk. Épp ezért csak remélhetjük, hogy hamarosan létrejön a Ráckevére tervezett Vízalatti Régészeti Központ, ahol a mainál sokkal kedvezőbb körülmények között dolgozhatnak e különleges szakma szerelmesei, és ahol az előbukkanó leletek méltó bemutatóhelyre találhatnak.
