Andrzej Wajda filmrendező és forgatókönyvíró az 1954-i A mi nemzedékünk, illetve az 1957-i Csatorna óta a lengyel filmművészet egyik legmarkánsabb, meghatározó egyénisége, a lengyel újhullám elindítója. Az 1958-ban készült Hamu és gyémánt a II. világháború utáni kultuszfilmek talán legelső alkotása. Wajda rendezéseiben a lengyel sors és a lengyel irodalom megfilmesítése központi helyet foglal el. Csak néhány további cím a legismertebbekből: Lotna, Ártatlan varázslók, Minden eladó, A légió, Tájkép csata után, Nyírfaliget, Menyegző, A márványember, A wilkói kisasszonyok, A vasember, Danton, Nagyhét, Pan Tadeusz, Katyn stb. Számtalan elismerése mellett 2000-ben életművéért kapott Oscar-díjat.
A Wałęsa – A remény embere a gdański hajógyári villanyszerelőből világszerte ismert szakszervezeti vezetővé növő politikus életének az 1970–89 közé eső életszakaszát mutatja be, tehát a pártvezéri és államelnöki idők már nincsenek benne. A keret az, hogy Oriana Fallacci, az ismert olasz riporter (Maria Rosaria Omaggio) egy tolmács kíséretében lakótelepi otthonában keresi fel Lech Wałęsát (Robert Węckiewicz), mert könyvet szeretne írni a közép-európai rendszerváltás legmarkánsabb, a Szolidaritás szakszervezetet megalapító, Nobel-békedíjasról. A kérdésekre adott válaszokból időrendben áll össze a karizmatikus személyiség portréja, abból is, amit elmond és abból is, ahogyan ezt teszi.
A növekvő nyomor által 1970-ben kirobbant, majd a hatalom által széjjelvert tengerparti zavargások és munkástüntetések idején Wałęsát még senki sem ismeri, egyszerű gyári villanyszerelő, aki, miközben első gyerekét várja, belekeveredik az utcai eseményekbe, és mikor egy munkatársa lábán átmegy egy tank, őt is elfogják. A vallató hatóságok elengedik, mert egyrészt kiderül, hogy ő csitítani akarta a tömeget, másrészt kényszerűségből aláír egy együttműködési nyilatkozatot – amit majd a rendszerváltozás után többször szemére is vetnek. Ismertté akkor kezd válni a még harminc évet el sem ért, természetes eszű, de nem túl pallérozott, jó megérzésekkel és szónoki tehetséggel megáldott fiatalember, amikor szinte akaratlanul, de szűkebb közössége vezetőként kezd felnézni rá. Jó taktikai érzékkel tárgyal és érvel, és érzi a hatalom elleni harc ízét. Igaz, mielőtt panellakásából elindul, legtöbbször leveszi az óráját és a gyűrűjét, mondván, hogy feleségének, Danutának (Agnieszka Grochowska) és egyre növekvő családjának legyen miből kenyeret venni, ha ő nem tudna hazajönni. Valóban, nem egyszer zárják rács mögé, vagy rúgják ki az állásából, de az asszony kitart mellette, legfeljebb akkor lázad fel, mikor néha szeretné visszakapni a férjét a túltengő közéleti szerepvállalástól. Walęsa részt vesz az 1980-i nagy munkástüntetésen, amelynek nyomán megalakítja a Szolidaritást, egyre elismertebb és a hatalom által egyre kényelmetlenebb tényező, akivel számolni kell, de akivel nem bírnak, pedig még internálják is. Jó szimattal megsejti, hogy még a Nobel-díj átvételére sem szabad kiutaznia, mert azután nem engednék haza, ezért helyette felesége veszi át a nemzetközi elismerést, akit hazaérkezésekor a testüregi motozás szintjéig megaláz a hatóság. A film végén azért az amerikai Kongresszus előtt elmondott beszéde és ünnepeltetése még benne van.
A későbbi történelem meghozza ugyan Walęsának azt is, hogy országa első embere legyen, ugyanakkor népszerűsége egyre csökkenjen, szürküljön, de Wajda szándéka az volt, hogy a lengyelek a mai széthúzásban egy erős, reményt adó emberre emlékezzenek, akinek a mai szabadságukat is köszönhetik, ezért ezekre a film már nem tér ki. A márványember és A vasember után Wajda A remény embere bemutatásával így jut el a szocializmust lezáró lengyel sorstrilógia végére.
Walęsa ezzel együtt sincs elvtelenül piedesztálra állítva, csak őszinte szeretettel ábrázolva. Emberi gyarlóságai, bizonytalanságai bőven benne vannak a filmben, amely neki magának azért nem tetszett, mert szerinte nem ennyire nagyképű, mint amilyennek alteregója a vásznon eljátssza.
A magyarnézőnek különösen érdekes azonban az, amit lát, s nem is csupán a lengyel barátainkkal való rokonszenv okán. Akik megértük, hallottunk ugyan az eseményekről, de egyrészt a politikán és médián átszűrve, másrészt korántsem ilyen plasztikusan láttatva, mint ahogy Janusz Głowacki forgatókönyve ábrázolja. Wajda a játékfilmes elemekbe dokumentumképeket is belekever, így még érzékenyebben átélhetjük a korabeli lengyel eseményeket.
A nézőkön nem egyszer végighullámzik a derültség; ez egyrészt a film belső humorából is fakad, meg abból is, hogy képsorokat látva a magunk szocialista történelmi párhuzamain néha önmagunkon is nevetünk. A sorsot kinevető keserű önirónia a Hamu és gyémánt óta jellemzia nagy lengyel rendező számos alkotását.
A másik nagyon izgalmas számunkra a tipikusan jellemző lengyel karakter-eltérések összevetése. Például a rendőrségi fogdában, ahová a röpcédulákkal együtt Wałęsát és csecsemő fiát is beviszik, az egyik rendőrnő önként elkezdi szoptatni a kicsit, és közben szinte azonos hullámhosszon panaszkodik ő is a fogvatartottnak a rendszer hibáira. Máskor a gdański hajógyár előtt megáll a villamos, a vezetőnő leszáll és hangosan kijelenti, hogy a szerelvény nem megy tovább, mert ő most csatlakozik a sztrájkolókhoz, erre a villamoson utazók lelkesen megtapsolják, (nem hogy magyar módra elküldenék melegebb éghajlatra). Ugyancsak izgalmas a lengyel katolicizmus jelenléte, ami nem csupán II.János Pálpápa látogatásával és népéhez intézett szavaival jelenik meg, amelytől még a rendőrkopó is elkezd térdre ereszkedni, de azzal is, hogy a sztrájkolók a falakon belül szabadtéri istentiszteleten vesznek részt. Mennyire mások ők ebben is, de mennyire szerethetőek ezektől a másságaiktól!
Wajda akkora rendezői egyéniség, hogy a maga szűrőjén átszűrve még egy ilyen súlyosan politikai drámával is tudja szórakoztatni a nézőt, azt is, aki talán kicsit félve a téma súlyosságától ül be a vetítésre. A 20. századi politikai életrajzi film amúgy divatban van, de a kiváló angol és amerikai hasonló produkciók mellett itt nem csupán rácsodálkozva méltatni lehet a színészi játékot, vagy a téma feldolgozását, hanem nagyon szeretni is. Hiába, no, ez a mi sorsközösségünk, amitől másként működik minden.
A színészi játékra most nem szeretnék különösebben kitérni, de nagyon tetszett az is, különösen a két főszereplőé. Pawel Edelman operatőri, valamint Milenia Fiedler és Grazyna Gradon vágói munkája olyan testközelbe hozza az eseményeket, hogy mindenütt jelen vagyunk szinte fizikálisan is, akár a szűk szobában, akár a tág tereken, kapkodó menekülésekben, gyűléseken is. Egykori zenészként nekem élmény volt az a zenei megoldás, hogy időről-időre egy rockos hangzású énekes narráció lép be. A film zenéje Paweł Mykietyn munkája.
Azt kell mondjam, a Wałęsa – A remény embere nagyon jó film, a 127 perces játékidő nem unalmas, gondolatiságából és példáiból pedig mi is tanulhatunk – akár még politizálni is. Ha tehetik, nézzék meg, ez idő szerint a budapesti Örökmozgóban és a Tabán Kinotékában, aztán majd egyéb vetítési helyeken!
