Az 1929/30. tanévet Weöres a győri Révai Miklós Reálgimnázium tanulójaként kezdte meg. Egy rokon hölgy buzgalmának köszönhetően az ifjú költő hamarosan megismerkedett a nála alig idősebb képzőművész Illés Árpáddal, aki akkor már Rudnay tanítványa a főiskolán, de a szünidőket Győrött tölti. A fiatalok között kialakul az a szoros kötelék, mély barátság, mely halálukig kíséri őket, hol játékos, garabonciás kalandokra csábítva, hol komoly közös munkákra ösztökélve. Életük utolsó évtizedeiben pedig az egymás munkáira reflektáló alkotásokban felragyogva.

Illés Árpád 1935 után Weöresnek több könyvét tervezi és illusztrálja, majd hamarosan valódi közös munkákba kezdenek. Természetüknél fogva ilyenek a színpadra szánt darabok. Elkészül A holdbeli csónakos Illés színpadi terveivel, abszurd játékuk, a Tyunkankuru Illés jelmezterveivel. Nagy elhatározással fognak bele a csak maguk számára készülő „kék, barna és sárga könyvbe” is, amelyekben Illés rajzai és Weöres szövegei egymást váltják, végeredményként egy közös korpuszt alkotva.

Weöres Sándor Pestre költözése a levelezés megszűnését vonta maga után, és úgy tűnik föl, a két évtized szoros „mindennapi” együttlétet is földoldja a távolság. Átadja helyét egy alkotói értelemben sokkal intenzívebb közelségnek, mely elsősorban Illés Árpád művészi „fordulatának” köszönhető, aki az 1960-as évekre alakítja ki végső, összetéveszthetetlen képi világát. Weöres-versek születnek Illés-festményekre és Illés-képek a költő szövegeire.

Nyilatkozataik, teoretikus megnyilvánulásaik egészen pontosan rávilágítanak erre az alkotáslélektani, alkotástechnikai közelségre, és megfogalmazzák a műalkotásról mint a világban megjelenő, alkotott és újrateremtett, sajátos valóságról kiérlelt gondolataikat.

„Sültrealizmus” – mondja Weöres, amikor szürreálisnak aposztrofált verseiről kérdezik, amit már jóval előbb, A vers születése című disszertációjában is kifejtett: a mű teremtés voltának van igazságtartalma. Teremtés, de „csak a rendelkezésre álló tárgyi és szellemi elemek felhasználásával készülhet a műve, a semmiből valamit nem alakíthat”. Erre felel Illés Árpád 1978-i életút-interjújában: „Semmit nem lehet kitalálni, csak azt, ami van”.

Alkotástechnikai közelségüknek bizonyos értelemben kulcsa egy harmadik művészeti ághoz, a zene iránti rajongásuk. Weöres verselméleti gondolkodásának kezdettől fogva központi kategóriája a zeneiség, munkáinak elsődleges építőelemei zenei elemek, ritmus, tónusok, motívumok, hangzás, a legrövidebb verssortól a nagyívű kompozíciókig. Illés megrögzött zenehallgató, zene mellett fest, és jeles kortárs zeneszerzőkkel ápol kapcsolatot, akik műtermét látogatják, és munkáit szívesen használják fel lemezborítóikon. Ez kizárólag azért történhet, mert Illés az utolsó két évtized pszeudo-szürrealista alkotásaiban ugyancsak „zenei” módon építkezik: színek és formák ritmusa, harmóniák, akkordok, összhangzásokból játékosan vagy éppen ironikusan kimozdított „hangok”, visszatérő motívumok variációi képzik meg titokzatosan a műveit.

Mindketten beszélnek magáról az alkotási folyamatról, arról, hogyan születik a mű. Az említett formákról, ritmusokról, akkordokról, szépségről, a valóság elemeinek alkalmazásáról, eljutva egészen a mű kapujáig. Ezen belépni az értelmezés esendő szavaival nehéz. A munka feldúsul, megmagyarázhatatlan módon jelentéssel telítődik. Az alkotó számára is titokzatosan megszületik a mű: a teremtett valóság.

Weöres Sándor és Illés Árpád egymás közelében, ihletésében megszületett munkáiról gondolkodva szükségképpen megfogalmazódnak a két életrajz metszéspontjai, közeledések és távolodások. Még inkább szükségszerűen rendeződnek egymás mellé azok az alkotások, amelyek formai-tartalmi jegyeikkel hatással voltak a másik alkotó munkáira, valamint közös munkáik is. Kiállításunk ebben a felfogásban igyekszik végiggondolni és bemutatni a két alkotó teremtő barátságát.

A kiállítás szeptember 17–november 17. között tekinthető meg keddtől szombatig 10–18 óra között az Országos Széchényi Könyvtár Corvina termeiben.

Október 1-jén, 2-án, 4-én, 8-án, 9-én, 11-én, 15-én, 16-án, 18-án, 22-én, 25-én 13 órai kezdettel a múzeumok őszi fesztiválja alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseket tart a kiállításban Földesi Ferenc irodalomtörténész, az OSZK Kézirattárának vezetője. A jelképesnek is tekinthető belépőjegy ára tartalmazza a tárlatvezetés díját is.

A kiállítás megnyitását követően a nemzet könyvtárában havonta pódiumbeszélgetést tartanak a két életműben megfogalmazódó alkotói kérdésekről, kép és szöveg, irodalom és társművészetek kapcsolatáról, különös tekintettel a 20. századi és kortárs magyar művészetre. Az első rendezvény október 3-án 16,30-kor kezdődik. Címe: „ a legszebb művészet a séta” – kép/írás. Vendégek Lábass Endre és Várnagy Tibor. A november 5-i pódiumbeszélgetés címe: „Gulácsy emléke kísért” – valóság és varázslat; a két vendég: Cserjés Katalin és Lajta Gábor. A záró rendezvény december 5-én délután fél ötkor kezdődik:  „nem újak, nem is régiek” – archaikum és modernség. A vendégek: Keserü Katalin és Szántó F. István.

Az egyedülálló rendezvénysorozatot kísérő honlap holnap nyílik; a látogatók megtekinthetik a kiállítás válogatott darabjait, tájékozódhatnak a tárlatvezetések időpontjáról, és részesei lehetnek a lezajlott pódiumbeszélgetéseknek is.