A puha diktatúrában, a fiatalabbak kedvéért, az átkosban, március 15-én az embereket a hatalom a tévé elé ültette. Nehogy már összejöjjenek a szabadban, aztán hangoskodjanak! A felnőttek krimit nézhettek, a gyerekeknek többnyire az indián mesét nyomták (Winnetou magyar hangja Juhász Jácint). Lehetett választani: otthon, képernyőn nézni a bunyót vagy ellenzékiként tüntetően beleszaladni a pofonokba, a zsaruk gumibotjába.

Akkoriban nem volt jó üzlet rendőrökkel találkozni, fogdát látogatni, de később sokan e megpróbáltatásokra hivatkozva nevezték magukat rendszerváltónak, kezdtek hangpostaként működni, a nemzet üzeneteit venni, majd nekünk lejátszani. Mostanában a nemzet már többes számban beszélt, általam ismeretlen közmondásokra hivatkozott, és bár a fenekem kilátszott a nadrágomból, mégis a gazdagságomat emlegette. Mindezt csak azért említem, mert a nemzet hangja most egy kicsit érdesebbre váltott.

Magyarország megosztott: Orbán-ellenzők „új köztársaságot” követelnek. (Kép: t-online)

Kezdetként kérdezősködött: egészség, kokárda, lobog-e már házamon a nemzetiszínű zászló, aztán rátért a lényegre. Eddig a szent ünnepeken a szeretetről beszélt, választások közeledtével a kötelességről, amikor pedig ellenség közeledett a kapuhoz, akkor szólt, hogy zárjak kulcsra, és a reteszt se felejtsem el. Most azt mondta, csendben kell maradni, hogy ő a nemzet, meghallhassa a saját hangját. Eddig az ünnepek, a nagygyűlések dobogóként segítették az érvényesülésünket. Mi, kisemberek ilyenkor másztuk a szamárlétrát. Nem kellett tagkönyvet mutogatni, a pfujolás igazolt minket. A történelmünket. Mi magyarok még a betegségeinket is síppal, dobbal, nádi hegedűvel gyógyítottuk, nem költöttünk orvosra, gyógyszerre. Mártírunk, a Prágában őrizetbe vett Deutsch Tamás is csak akkor fogta be a száját, amikor a beléptető rendszerről kérdezték.

Bennünket a balhé minősített, attól teljesedtünk ki, a balhétól dübörgött az ország, a balhé még a népszavazást is blokkolta. Most meg, ácsi! Oda az életpályánk, a karrierünk! Pedig már beszereztük a sípot, hozzá a paradicsomot, a záptojást, molinót festettünk, Fradi-meccseken, CÖF-felvonulásokon edzettük a torkunkat, és erre a nemzet visszafog. Nem kiabálhatjuk, hiába magoltuk be, hogy hazaárulók, szemét Gyurcsány, libás Bajnai. Pedig milyen jól működött a rendszer! A fene sem bajlódott tanulással, aztán álláskereséssel, az ordítás, kis köpködéssel vegyítve többet ért az egyetemi szakdolgozatnál.

Aki jól csinálta, egy két éven belül államtitkár vagy miniszteri biztos lehetett. Ökölbe szorult a kéz, vöröslött az arc, a nyáltól nem védett az esernyő, a jó állástól a hülyeségünk. Úgy látszik, ennek most vége. Új a helyzet, március 15-én nincs szövegelés. Nem tehetünk mást, alkalmazkodunk. Maradunk otthon, bekészítjük a mogyorót, a sört, bekapcsoljuk a tévét: jöhet Winnetou.