Az Egyesült Államok nagy ország nagy filmgyártással, amely igyekszik minden korosztály és minden kulturális réteg igényeit kielégíteni. Ez a mozi leginkább a reklámokon felnőtt, közép-alacsony műveltségű, romantikus történeteken szórakozni vágyó fehér átlag amerikai polgár számára készült, így hazai közönségét tekintve is leginkább a gyorsétkezdéket kedvelő, plázákban vásárló, stand-upos humort élvezni tudó, 25–45 éves átlag magyar szülők körében fog sikert aratni, akik akár saját problémáikra ismerhetnek benne.
No, azért nem mindenre, mert ez az amerikai pitén serdületlen felnőtté érett generáció némileg jobb körülmények között szenved frusztrációitól, minta magyarátlag. Ez a négytagú amerikai reklámcsalád saját kertes villájában, BMW gépkocsijában problémázgat a hanglemezkiadó férj és butiktulajdonos neje anyagi, szexuális és gyermeknevelési aktualitásain, nem pedig lakótelepi panelben.
Pete (Paul Rudd) és Debbie (Leslie Mann) két gyermeket nevel: a 13 éves Sadie-t (Maude Apatow) és a 8 éves Charlotte-ot (Iris Apatow). Érzelmi válságok közepette készülnek megünnepelni az azonos héten elérkező 40. születésnapjukat – persze külön-külön, mert Debbie-nek már maga ez az életkor is problémát okoz: szeretné az egész világgal elhitetni, hogy ő még csak 38 éves. Ahelyett, hogy örülne, hogy a férje rendszeresen szeretkezik vele akár a zuhany alatt is, mindjárt a film elején azon háborodik fel, hogy Pete viagrát vett be, és úgy történt az aktus. Aztán – függetlenül attól, hogy egyikükön sincs egy gramm felesleg sem, mert Pete rendszeresen kerékpározik, ő meg valami divatos edzésre jár – tipikus női ötletroham megoldásként azt veszi a fejébe, hogy egészségesebben kéne élniük, tehát ő nem fog cigarettázni, a férje szokjon le a muffin-zabálásról és éljenek salátákon, beszéljék meg a problémáikat, járjanak pszichológushoz, legyenek többet együtt a gyerekeikkel satöbbi. Együtt töltött 15 év után már persze az is probléma, hogy a férfi mennyi időt tölt a vécén (ahová a tabletjével menekül valamit játszani), ki milyen zenét szeret, rockot, countryt vagy diszkós popot, és egy sereg más hasonló műbalhé, amelynek persze egyszerre kell kirobbannia, különben mi lenne a filmben?
A szülői veszekedések a lányok előtt sem maradnak titokban, tehát ők is piszkálják egymást, és heves ellenállással igyekeznek ellenállni a nevelő szándéknak, amely nem akarja megengedni, hogy Sadie tanulás helyett állandóan wifizve a Lost tévésorozaton lógjon, fiúkkal cseteljen, vagy hogy csúnya szavakat használjanak, miközben Debbie vulgáris szókincse egy hajdani szódáskocsiséval vetekszik, mikor a férjével társalog, vagy mikor lányának a kiskamasz osztálytársát kiosztja. Persze a családi harmóniát az sem erősíti, ha a gyerekek a reggeli elindulást szüleiken sürgetve majdnem rájuk verik az ajtót, mikor Debbie-nek épp akkor olyan a hangulata, hogy szájjal elégítse ki férjét.
A műbalhékon túl valódi gondok is terhelik a házaspárt, csak ezekről persze titkolóznak egymás előtt, mert akkor hová lenne a film által sulykolt erkölcsi tanulság, hogy tessék mindent megbeszélni egymással!? Pete egy kis lemezcéget és koncerttermet működtet, ahol régi kedvencét, az egykor sztárnak számító Graham Parker & The Rumours lemezét adja ki, miközben erre anyagilag csak ráfizet. Kiadója a csőd szélén áll, pedig a házuk sincs még kifizetve teljesen, a részletekkel elmaradtak, jó volna kisebb helyre költözni, Pete apja, a tarhálós Larry (Albert Brooks) is folyton tőle kér kölcsön pénzt, Debbi butikjából pedig már 12 ezer dollár hiányzik, és nem tudja, hogy melyik alkalmazottja: Desi (Megan Fox), vagy Jodi (Charline Yi) lopja-e meg? Ráadásul újabb baba érkezése is várható, csak épp ezt sem beszélik meg, miközben Pete születésnapi buliján már mindenki erről beszél. Ezen a bulin az is kiderül a néző számára, hogy az asszony ezúttal felbukkanó, elvált sebész édesapja, Oliver (John Lithgow) életében először találkozik az unokáival meg veje szüleivel is, ettől függetlenül belevaló nagypapa, ha nem is olyan családcentrikus, mint az apóstárs Larry szerint az ő zsidó águk.
Mindebből látszik, hogy Judd Apatow valamiféle házassági „orvosi ló” történetet akart összehozni, amibe mindent bele lehet tömni, mint egy konyhamalacba. Emellett a házassági illúziórombolást öncélú ízléstelenségekkel és szabadszájúságokkal is illusztrálja, mintha maga sem tudna szabadulni önnön amerikai pités korszakától, ugyanakkor tudja, hogy az altesti humorizálás legtöbbször bejön a nézőnél is. Amikor a férj a saját anusát tükörben vizsgálgatva megkéri feleségét, hogy nézze meg, nincs-e aranyere, az joggal jegyzi meg, hogy a maradék illúzióit is sikerült ezzel szétrombolni. Ugyanakkor ő szeretné megnézni a férj hosszas vécén tartózkodásának eredményét, hátha az csak hazudik. Az orvosi prosztatavizsgálat fölösleges mutatása; a nőgyógyásznál a kitárt helyzetű vita az orvossal és a nővérekkel arról, hogy voltaképp hány éves is a páciens; a feltűnő szellentések a hitvesi ágyban; az, ahogy a kissé szabad erkölcsű bolti eladólány egy idegen hokis kivett műfogsorát próbálgatja a maga szájában, de ahogy a hetero- és homoszexuálisok bajusza közötti másságról érdeklődik, vagy ahogy Debbie Desi mellét tapizza – mind, mind azt mutatják, hogy a rendezőtől a túlzásba vitt káromkodásokon túl sem áll távol a teljesen öncélú hatáskeltés alpáribb humorvonulata. Romantikus vígjáték jópofáskodó Apatow-módra.
Kétségtelen, hogy van a filmben jó humor is. Ilyen a Tom Petty rockzenészre hasonlító, lófogú fiú osztálytárs (Ryan Lee) gömbölyded mamájának (Melissa McCarthy) az epizódja. Ilyen, hogy Larry (Albert Brooks) mindig összekeveri a hármasikreit, noha nagyon szereti őket, és még a menyét is sikerül megvágnia egy százasra. Ilyen a biciklibaleset utáni udvariaskodó szóváltás, amely tettlegességig fajul stb. És vannak jó szövegpoénok is, tehát a rendező akár jó filmet is csinálhatott volna, ami így csak felemásra, közepesre sikerült. Az ív fokozása helyett csak permanens, nagyhangú civakodás sorozatot látunk, valóságshow-illusztrációt kapunk 134 percben, nem európai stílusban, amitől a szereplők egyre idegesítőbbé válnak, nemcsak egymásnak, de a nézőknek is.
Ami az egészet illeti, ettől a filmtől nincs veszélyben sem az Oscar, sem a Golden Globe. Létezik egyfajta közepes tehetségű, „penetráns”, túldimenzionált, a szappanoperákból jól ismert amerikai mimikai és mozgásrendszer sablon, amit az ilyen jellegű filmekben képtelenek levetni a szereplők. Túl azon, hogy társadalmi elvárás is a szertartásos alakoskodás, mindenkinek megfelelni akarás, ahol minden szó „pompás ötlet” és minden beszélgetés felszínes, ezeknek a közepes színészeknek minden mozdulata, mimikája, hangsúlya túljátszott, külsőséges.
A ruhák tiszták és vasaltak, az izzadságmentes sminkek hibátlanok, a frizurák nem kócolódnak össze még a vad veszekedések közben sem, az egész környezet sterilen műtermi és pláza-kommersz. (Nem véletlen, hogy csak Albert Brooks, John Lithgow, Graham Parker, és bizonyos mértékig a gyermekszereplők lógnak ki ebből a fajta mű „szín-játszásból”.) Nem tudom, hogy Leslie Mann mire lenne képes egy igényesebb filmben, de itt nem az igazi. Paul Rudd hasonlóképpen eljátszik egy figurát, de neki sincs sok köze a belső ábrázoláshoz, miképp az őket körülvevő személyek is papírmasé sablonok Phedon Papamichael érdektelen kamerája előtt. Még a zene sem igen ragad meg az emberben.
Én nem mondom, hogy ezt az UIP-Duna Film által forgalmazott filmet nem lehet megnézni, csak éppen nem veszít vele semmit, aki kihagyja. A házasságok és a filmek már csak ilyenek, az ember számíthat jó percekre, és számíthat unalmasakra, sőt olyanokra is, mikor kissé rosszul érzi magát, főleg, ha mint én, kívül esik az említett korosztályon és kultúrkörön. De hát a középszintnek nálunk is kell középszintű szórakoztatás, és biztos sokan lesznek, akiknek ez a 40 és annyi tetszeni fog így, ahogy van. Nem vagyunk egyformák, és a 40 évnyi szovjet humor után most az amerikait tanuljuk. Ez van, pontosabban ez is van.