Európai fasiszták tavasza – ezzel a címmel közöl elemzést a Politico amerikai hírportál európai kiadása az Alternatíva elnevezésű szélsőjobboldali német párt felemelkedéséről. A szerző – Matthew Karnitschnig – szerint csábító azt gondolni ugyan, hogy már láttunk ilyet, hiszen Európa szélsőjobbos pártjaival a múltban is többször megtörtént, hogy az elért választási sikereket belső meghasonlás, majd látványos összeomlás követte, most azonban alapvető különbség, hogy nem Finnországról vagy a belgiumi flamandokról, hanem Németországról van szó, és ilyenkor – olvasható a cikkben – ajánlatos menekülő-útvonalat keresni.

A szóban forgó, AfD-ként rövidített párt a múlt évben csaknem megduplázta híveinek a számát, átlépte a 20 százalékot, és mindössze 5 százalékponttal marad el a jobbközép kereszténydemokraták mögött. Az AfD a nyár folyamán tovább növelte előnyét Olaf Scholz kancellár szociáldemokratáival szemben. Újkeletű népszerűségének oka a Politico szerint nem kis részben az, hogy a szociáldemokraták, a Zöldek és a szabaddemokraták kormánykoalíciójának a résztvevői a klímapolitikától a gyermekjóléti támogatásokig minden kérdésben egymásnak – néha egymás torkának – esnek. De – teszi hozzá Karnitschnig – a siker fő hajtóereje, mint a többi európai szélsőjobboldali párt esetében is, a drámai mértékben erősödő migráció. A német rendőrség az idén eddig 43 ezer illegális migránst vett őrizetbe, ami több mint 50 százalékos növekedés az előző év azonos időszakához képest. A lengyel határon ráadásul 140 százalékos ez a növekedés.

Az AfD egyik vesszőparipája a migráció és a bűnözés közötti – valós, illetve vélt – összefüggés. Ehhez járul, hogy a német gazdaságban a visszaesés jelei mutatkoznak, és a háború következtében az Alternatíva-párt az orosz gázimport elvesztésére, az Oroszországba irányuló német export visszaesésére hivatkozva ostorozza a Putyin elleni fellépést.

A Politico szerint az AfD szárnyalásában az a leginkább megdöbbentő, hogy a pártból hiányzik az, ami a legtöbb szélsőjobboldali pártnak pedig sajátossága: nincs karizmatikus vezetője. Az élén álló kettős – Alice Weidel és Tino Chrupalla – sokkal inkább adminisztrátor, mint irányadó vezető. A vezetés ilyetén hiánya tápot ad azoknak a félelmeknek, hogy domináns figuraként fog kiemelkedni a párt egyik legszélsőségesebb alakja, Björn Höcke, a türingiai AfD-vezér. A Politico minijellemzése szerint Höckéről – szemben a magyar Orbán Viktorral és például az osztrák Heinz-Christian Strachéval – nem állítható, hogy egyszerűen csak megragadja a lehetőségeket, hogy egyfajta politikai opportunista. Höcke a történelemben és a német filozófiában jártas olyan ideológus, akinek a rasszokról és a migrációról vallott nézetei az 1930-as évek fasiszta retorikáját idézik. Az egyik hesseni ügyész megállapítása szerint az ellene demonstrálóknak joguk van őt bátran nácinak nevezni. A szélesebb közvéleményben nem különösebben népszerű, de a párt bázisa jelentős mértében felé húz, és sikerült elfogadtatnia az AfD-vel azt a jelszót a jövő évi európai parlamenti választásokra tekintve, hogy – idézem – „az EU-nak meg kell halnia ahhoz, hogy az igazi Európa élhessen”.

Az Európát illető aggodalmak után szálljunk alább, és nézzük a Magyarország jövője iránti aggodalmakat. Van egy amerikai online magazin, amely 2000 óta jelenik meg, az a címe, hogy The Globalist, vagyis a globalista. Nem túlzottan jelentős orgánum, a megfelelő helyén kell kezelni, de annál megdöbbentőbbet írt a minap. Azt a gondolatot vetette fel, hogy a NATO az ukrajnai béke megteremtése érdekében fel kellene, hogy ajánlja Putyinnak a kivonulást legalább egy exkommunista kelet-európai országból, és ez leginkább az Orbán Viktor vezette Magyarország lehetne. A cikk érvelése szerint Oroszország és Ukrajna álláspontja olyan távol esik egymástól, hogy köztük igen nehéz életképes kompromisszumot találni. A Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő által megfogalmazott feltételek mindegyike – nevezetesen: a nyugati fegyverszállítások leállítása, Ukrajna lefegyverzése, demilitarizálása, nukleáris fegyverektől mentessé és el nem kötelezetté nyilvánítása, az öt ukrajnai régió orosz annektálásának az elismerése, valamint annak megtagadása, hogy Ukrajna kijuthasson az Azovi-tengerhez – szóval ezek mindegyike elfogadhatatlan Kijev számára. De bármennyire irreálisak is ezek a követelések, még mindig visszafogottabbak, mint a korábbi orosz célkitűzés, vagyis az, hogy a NATO vonuljon vissza az 1997 előtti állapotok mögé. Igaz, akkor még az oroszok azt remélték, hogy néhány hét alatt lerohanják egész Ukrajnát. Most viszont – írja a The Globalist – jóindulata jeléül a NATO talán felkínálhatná Putyinnak Magyarországot, hogy ezzel megkezdődhessen Moszkvával a lókupeckedés. Orbán Viktor – így az eszmefuttatás – egyébként is egyfajta mini Putyinként viselkedik, a magyar nép történelmi sérelmeit saját személyes választási érdekeinek a szolgálatába állítja, és abból a célból, hogy mindörökre hatalmon maradhasson, felhasználja a látens antiszemitizmust és a romaellenes rasszizmust is. Putyin-stílusú kleptokráciát alakított ki, és saját szűk körét gazdagítja, nagyrészt EU-pénzen.

Az amerikai portál érvelése szerint annak az ajánlatnak, hogy Orbánt esetleg kitaszítanák a nyugati szövetségből, az lenne a végső politikai célja, hogy kijózanítsa az Orbán terhét cipelő, hiszékeny magyarokat.

A portál szerint nem szabad hagyni, hogy a végtelenségig önző és köpönyegforgató Orbán Viktor egyszerre legyen Putyin haverja, a NATO tagja és a brüsszeli pénzek haszonélvezője. Ha a NATO kényszerhelyzetbe hozná, akkor kénytelen lenne sietve visszatérni a nyugati táborba, vagy ha ezt nem tenné, akkor a magyar szavazóknak kellene őt rákényszeríteniük arra, hogy csomagoljon.