„Szent Istvánt magunkban hordozzuk, a részünkké vált, István király itt van velünk.” Ezt mondta Esztergomban augusztus 20-i ünnepi beszédében Novák Katalin. „Szent István a magyarok közös nevezője” – tette hozzá az államfő. Ez a közös nevező azonban az ünnepen észrevétlen maradt: azt a szellemiséget, amit István király képviselt, a tartalékcsapatba száműzték, még a kispadon sem kapott helyet. Az országot nyugatra navigáló Istvánra hivatkozó Orbán Viktor kizárólag keleti országokból érkező vezetőket fogadott.

Augusztus 20-a valamikor az alkotmány ünnepe volt, aztán az új kenyéré lett, mostanában a magyar állam megalapítására emlékeztetnek bennünket. István királyt – a későbbi Szent Istvánt – szokták ilyenkor citálni a szónokok, az ő üzeneteit közvetítik a ma élő magyaroknak. Ám mindez csak a felszín: a regnáló hatalom, miközben Istvánra hivatkozik, üzeneteit, intelmeit nem igazán tartja a maga számára követendőnek. Volt idő, amikor divat volt Istvánnak fiához, Imre herceghez szóló intelmeit idézni, ám erről mostanában kevés szó esik. Pedig István királynak az volt a véleménye, és ezt parancsba is adta Imre hercegnek, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Ez a szöveg mostanában nem igazán passzol a magyar kormány idegengyűlölő politikájához. Mint ahogy azt sem szívesen hangoztatják Magyarország mai urai, hogy István a keleti hatalmak ellenében védte a kereszténységet és Európát, ezért navigálta nyugat felé az addig vad, barbár, Nyugat-Európát kifosztó magyar törzseket. Egy időben Orbán Viktornak is ez volt a véleménye: az akkor magát még liberálisnak mutató miniszterelnök úgy tartotta, hogy „bár az olaj keletről jön, a szabadság mindig nyugatról érkezik”.

Ehhez képest egy nappal az ünnep előtt azt nyilatkozta, hogy „ha nagy világesemény van, akkor meghívja az ember a barátait. Az atlétikai vb ideje alatt Magyarországra jön a katari emír, a török elnök, a szerb elnök. És jönnek a politikai barátaink Azerbajdzsánból, Kirgizisztánból…” S ha már eljöttek a politikai barátok, ünnepelni is itt maradtak, hogy Orbánnal együtt élvezhessék Európa legnagyobb tűzijátékát.

Ami pedig Európa említett kifosztását illeti, az mára lenyúlássá szelídült. Rablás helyett kuncsorgás van az uniós pénzekért, időnként némi szittya fenyegetéssel megspékelve: ha nem jön pénz az uniótól, akkor mi, magyarok megmutatjuk, hogy az ő pénzük nélkül is tudunk sikeresek lenni. Ez utóbbinak egyelőre kevés jelét látni: a magyar gazdaság teljesítménye egymást követő négy negyedévben csökkent, Magyarország recesszióban van. A miniszterelnök azonban ebben a helyzetben is optimista, pénteken reggel például azt mondta a közrádióban: már érzi, hogy az idei harmadik negyedév jobb lesz.

Legyen neki igaza, mert ez volna a magyar emberek érdeke. A jelek azonban nem erre mutatnak, az infláció, bár mérséklődött valamelyest, még mindig toronymagasan vezet Európában, és majdnem háromszorosa az uniós átlagnak.

István király nyugatra kormányozta kompország ingatag, viharvert hajóját, miközben az idei nemzeti ünnepen Orbán kizárólag keleti vezetőkkel találkozott. Lehet, nyugatról is hívott volna vendégeket a Karmelitába, ám azok, legnagyobb sajnálatunkra, jó ideje nem állnak szóba vele. Erdogan török elnök meghívása pedig kifejezetten visszás: egyfelől ő is csak egy a kedvesnek nem mondható despoták közül, másfelől a magyaroknak a törökökről nem a szabadság, hanem a 150 éves megszállás jut az eszükbe.

Ha úgy tetszik, rosszul áll István király szénája a mai Magyarországon: bár szóban szívesen hivatkoznak rá, az államfő asszony még közös nevezőnek is kinevezte, ám a gyakorlatban nem osztanak neki lapot.