Az eltávozókat tízezrekben számolják, utcájuk, közvetlen környezetük gyakran észre sem veszi a hiányukat, pedig amíg éltek, részesei voltak mások hétköznapjainak. A színésznő, az olimpiai bajnok, a politikus halála „szenzáció”, de a többiek sorsa csak akkor tragédia, amikor ismert emberek emlékeznek rájuk.
Tudom, tízezrek neve nem sorolható fel, egy köztársasági elnök vagy egy kormányfő hozzá sem fogna a részvétnyilvánításhoz, de Gábor szomszédomnak nincs köztisztsége, ő egyszerűen csak férj, apa, szomszéd, ismerős, alkalomadtán gazdi, idejének nincsenek korlátai, protokolljának előírásai, neki lelke van, a fájdalmát nem zárja magába, és ő úgy engedi el a távozót, hogy maga mellett tartja.
Gábor szomszéd vesztesége Bodza, a labrador, egykori házőrző, inkább a befogadó, mint a kirekesztő fajtából, ő csak vakkantott az idegenekre, nem vicsorgott rájuk, a békét többre tartotta a viszálynál, a simogatást az ütésnél, valaki mégsem szerette. Talán méreg végzett vele, talán a szíve nem bírta az emberi torzsalkodást, este elaludt, és reggel már hiába szólongatták, többé nem felelt.
Gábor szomszéd nem keresett tettest, tisztességgel gondoskodott az elhunytról, elvitte a kisállatok krematóriumába, aztán ecsetet ragadott, és udvarának a falára felfestette Bodza portréját. Gábor szomszéd most azt érzi, hogy (még mindig) vigyáznak rá, de ez csak az ő érzése, tízezrek nevében nem beszélhet…
