Cikkünk szerzője a 80-as évek második felében tudósította Berlinből a Népszabadság olvasóit. Reá hárult a hálátlan feladat: az egykori birodalmi főváros fallal történő szétválasztásának történetét az olvasók előtt ismertetni és lehetőleg tárgyszerűen megmagyarázni – a keletnémet sajtófigyelők átható tekintetétől kísérve. Az írás 1986. augusztus 22-én jelent meg a legnagyobb példányszámú hazai napilapban… (A berlini fal: nyugatról nézve…)
«Negyedszázada jártam először az NDK-ban. Huszonöt évvel ezelőtt – és egy héttel azután, hogy Berlinben felépült a fal. Az országban feszültség vibrált. Még farkasszemet néztek egymással a szovjet és az amerikai tankok kezelői a fontosabb átkelőhelyek környékén, még teljes erővel követelte a nyugati propaganda az új határzár fizikai megsemmisítését, szétrombolását. Az emberek – 16 esztendővel a világháború után – újabb katasztrófától féltek. Volt, aki sót vásárolt, mások ágyneműt. Házigazdám, egy idősebb mérnökember, így fogalmazott: „Sokan úgy érzik, hogy válság kezdődik. Pedig talán most ér véget…”
Az előzmények Tapasztalataim szerint a mai fiatal, de a kevésbé fiatal hazai korosztályok tagjainak is eléggé elnagyolt fogalmai vannak Berlin különleges helyzetéről. Akadnak, akikre még az is a meglepetés erejével hat, hogy Nyugat-Berlin nem határos az NSZK-val, hanem mélyen benn az NDK belsejében, afféle szigetként, önálló politikai egység. Csupán emlékeztetőül: az egykori birodalmi fővárost a szovjet csapatok vették be. Aztán a négy győztes hatalom megállapodásának megfelelően 1945 júliusában vonultak be Berlin nyugati felébe a megszálló amerikai, brit és francia egységek.
Ám az egykori Hitler-ellenes koalíció szovjet, illetve nyugati tagjai, mint tudjuk, hamarosan szembekerültek egymással. A hidegháború mind vadabb hullámverése közepette Nyugat-Németország övezeteiben és Nyugat-Berlinben elkezdődött a gazdasági, majd a politikai elkülönülés folyamata. Az új pénz egyoldalú bevezetésével megteremtődtek a valutaspekuláció alapjai, amihez a berlini állapotok eszményinek bizonyultak. Hiszen elegendő volt átmenni az utca egyik oldaláról a másikra, hogy az ember merőben más gazdasági, társadalmi és politikai rendszerben találja magát. A nyugati tőke beáramlása és a világháborúból megerősödve kikerült Egyesült Államok jó érzékkel osztogatott támogatása eredményeképpen a városrészben viszonylag gyorsan eltűnt a romtenger. Az újjáépítést azzal a nem is leplezett céllal szorgalmazták, hogy csillogó kirakatot, „álomvárost” teremtsenek, aminek puszta látványa is megigézi a látogatót. Ez a ragyogás, továbbá a reménybeli jobb kereseti lehetőségek és megélhetési viszonyok sok százezer embert késztettek az NDK elhagyására. Ez a módszeres agyelszívás, az orvosok, mérnökök és más, magasan kvalifikált szakemberek tömeges csábítása és távozása már-már elviselhetetlen feszültséget, tarthatatlan helyzetet teremtett a szocialista német állam számára.
Ideiglenes akadály: Potsdamer Platz 1961. augusztus
A Nyugat-Berlin nevéhez kapcsolódó, az enyhülés éveiben szinte feledésbe merült jelzők („tövis az NDK testében”, „frontváros”, „a legolcsóbb atombomba”) utalnak rá, milyen szerepet szántak akkor a városnak. A valutacsempészek, az áruk – főleg az élelmiszer – „övezetforgalma”, a munkaerő átáramlása, a propaganda- és kémközpontok lázas tevékenysége mind-mind ellenlépést sürgettek.
Augusztus 13. Az NDK megfelelő előkészületek után, szövetségeseivel egyetértésben, 1961. augusztus 13-án hajnalban lezárta a Nyugat-Berlint körülvevő több mint 160 kilométeres határt. Azt a nyugati szakértők is hűvös tárgyilagossággal elismerik, hogy az akció, amiben az NDK fegyveres erői és munkásőrei vettek részt, óraműpontossággal végrehajtott művelet volt. Gyakorlatilag egyetlen óra leforgása alatt a városon keresztül húzódó, utcákat, házakat is félbevágó határon átjárhatatlan műszaki zárat létesítettek. Amikor pedig az amerikai erők tankjai a legismertebb ellenőrzőponthoz és átkelőhelyhez, a friedrichstrassei Checkpoint Charlie-hoz csörtettek, velük szemben felsorakoztak a szovjet harckocsik, jelezve, hogy az NDK mellett állnak. Mindkét oldal higgadtságának, s nyugati részről a fokozatosan kialakult, minőségileg új helyzet reális értékelésének is tulajdonítható, hogy a pattanásig feszült helyzetet nem konfliktus, hanem lassú – és sokak számára keserves – kijózanodás követte. Az első, ideiglenes, salaktéglából rakott falakat felváltotta az a ma is álló építményrendszer, aminek külső, magas, vasbeton elemekből készült fala is még egy-másfél méterre az NDK fővárosának területén áll. Belső oldalát fehérre-világosszürkére festették. Nyugati oldalát viszont az „Itt járt…” kezdetű feliratokon át szerelmi vallomások és fantasztikus festmények tarkítják. (Ez utóbbiak sorából „kiemelkedik” két francia fiatalember 150 méter hosszú bizarr mázolmánya, aminél a turistabuszok is megállnak, hogy utasaik kedvükre fotózhassanak.)
Épül a meneülőalagút a fal alatt: keletről nyugatra.
Szerződésred-szer Még a szándéka is távol áll tőlem annak, hogy a jelenlegi helyzetet kellemesnek vagy kívánatosnak tüntessem fel. A fal megépítésével egy történelmileg kialakult, jövőre immár 750 éves város két fele különült el egymástól. A teljességhez azonban feltétlenül hozzátartozik, hogy Berlin megosztásának a folyamata 1961. augusztus 13-ával nem megkezdődött, hanem – legalábbis mindaddig, amíg a fal megépítésének okai fennmaradnak – lényegében befejeződött. Az azt megelőző időszak milliárdos gazdasági kárai és a bizonytalanság után végre megnyílt az NDK előtt is a nyugodt tervezés és építés lehetősége. A dolgok nemzetközi vonatkozásait tekintve arra is utalni kell, hogy az európai, s benne a nyugat-berlini status quo megerősítése, párosulva az NSZK és az Egyesült Államok józanabb politikai köreinek realista szemléletével, lehetővé tette a közeledést a két német állam között. Ez a folyamat viszont hozzájárult a moszkvai és a varsói megállapodáshoz, az NDK–NSZK kapcsolatait és Nyugat-Berlin helyzetét szabályozó szerződésekhez, végső soron a Német Demokratikus Köztársaság teljes jogú nemzetközi elismeréséhez, az enyhülési politika kibontakozásához. S ez még akkor is igaz, ha Helsinki után bizonyos erők lefékezték e folyamat lendületét.
A berlini fal madártávlatból: bal oldalt Berlin keleti része. (Foto: Aargauer Zeitung.)
A város státusa Témánk szempontjából kiemelkedő jelentőségű az 1971. szeptember 3-án kelt négyoldalú megállapodás, amiben az aláíró nagyhatalmak nemzetközi jogilag rendezték, illetve szabályozták Nyugat-Berlin helyzetét. E dokumentum egyik legfontosabb, hosszú távra szóló tétele az, hogy „Nyugat-Berlin nem képezi az NSZK szerves részét, és a várost nem igazgathatják az NSZK-ból”.
Más kérdés, hogy az NSZK bizonyos politikai körei a Nyugat-Berlinről szóló megállapodás idevágó tételeit minden eszközzel gyengíteni próbálják. Minden alkalmat kihasználva – mint például most is, a fal felépítésének negyedszázados évfordulóján – nagy propaganda-hadjáratot szerveztek, ami sem a városnak, sem a kelet–nyugati kapcsolatoknak nem használ.
Ami viszont az NDK-t illeti, szerződéses kötelezettségeit megtartva, a nyugat-berlini szenátussal kötött kereskedelmi egyezmények alapján, nyersanyagok, energia és élelmiszer szállításával járul hozzá a város ellátásához. A nyugat-berliniek méltányolják és a kapcsolatok normalizálásának tekintik ezt az együttműködést, akárcsak az NDK-nak az utazások könnyítésére tett intézkedéseit.»
