Emberöltőnyi távolságból szemlélvén az 1970-es, 1980-as 1990-es évek hatalmas érdeklődéssel és polgári tiltakozó megmozdulásokkal kísért (egyik) vezető hírét, talán már kevésbé hat ideg- és érzelemborzolónak. Még akkor is, ha annak idején a bős–nagymarosi vízi erőmű-rendszer hazánk és akkor még Csehszlovákia sürgető energiaigényének részbeni fedezését (ha kielégítésére elegendő nem lett is volna) segíthette volna a gondok csökkentését, továbbá a határfolyam Duna szabályozását, feltéve, ha kellő körültekintéssel tervezték volna meg. A Bős–Nagymaros sztorit (beleértve a két állam közti és a beruházásban érdekelt, nem csupán magyar és (cseh)szlovák vállalatok, hatóságok közti perek sokaságát, amely jogi viták máig nem zárultak le!) számtalan tanulmányban, újságcikkben elemezték és megörökítették. (A nyitó bősi kép forrása: ma7.sk.)

A nagymarosi gát tervezett helyszíne. Az építkezés félbeszakadt, a tájat utólag rehabilitálták (kép: wikipedia.org)

Állítható: a felek számára korántsem megnyugtató módon. Mindazonáltal a (cseh)szlovákok gyakorlatilag megépítették a maguk részét, itthon legföljebb egy torzó emlékeztet az évszázad erőművének munkálataira. A Bős–Nagymaros-sztori egyik különösen nagy összegről szóló vitájáról szól az akkori kor nagy példányszámú „komoly bulvárlapjában” (Mai Nap, 1990. szeptember 7.) megjelent helyzetjelentésem:  

A Donaukraftwerke (DoKW) (Dunai Erőmű Vállalat) majd hat esztendővel ezelőtt kapott fővállalkozói megbízást a nagymarosi vízerőmű megépítésére. Ismeretes: még a Németh-kormány leállította a természeti környezetet súlyosan károsító beruházást. Azóta a parlament is úgy döntött, hogy a magyar fél nem építi tovább a csehszlovákokkal közös Bős-Nagymaros vízlépcső-rendszert.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A bős–nagymarosi vízlépcső (BNV) – hivatalosan Gabčíkovo–nagymarosi Vízlépcső-rendszer a Duna magyarországi és szlovákiai közös szakaszának komplex hasznosítására tervezett építmény. A vízlépcső létesítésének célja az energiatermelés, a hajózhatóság biztosítása, az árvízvédelem és területfejlesztés volt. A létesítmény tervezett főbb egységei: a Dunacsún és Dunakiliti mellett létesített két mederzáró duzzasztómű a Körtvélyesi-(Somorjai) víztározóval, a Csallóközön végighúzódó üzemvízcsatorna közepén a bősi erőművel és Nagymaros térségében a nagymarosi vízlépcső, ami végül nem épült meg. A bősi erőmű első ütemét 1986-ban, a nagymarosi erőmű utolsó egységét pedig 1990-ben kellett volna üzembe helyezni. Eredeti formájában végül sosem valósult meg, mivel a magyar kormány a környezetvédők és civilek tiltakozásának hatására 1989-ben leállította a magyar oldalon az építkezéseket, 1992 májusában pedig felbontotta a szerződést a csehszlovák féllel. A csehszlovák oldalon ezt követően 1992 októberében a bősi erőmű csatornájába (vagyis szlovák területre) terelték a Duna vizének 83%-át (és azóta is jogtalanul használja azt). Az ügyben a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, amely végül 1997-ben mindkét felet elmarasztalta, és kötelezte őket a helyzet államközi szerződésekkel való rendezésére, ez azonban azóta sem történt meg. Ezzel a Nemzetközi Bíróság által a fennállása óta vizsgált 151 eset közül a bős–nagymarosi a leghosszabb ideje rendezetlenül maradt ügy.

Ennek következtében egész sor magyar és külföldi cég – köztük a DoKW – sokmilliárdos munkától esik el. A DoKW tegnapig adott „utolsó haladékot” a szerződésbontó magyaroknak a nagymarosi beruházás miatti kártérítési követelése elismerésére. Az egyik legilletékesebb, Hansjörg Tengg, a DoKW elnökségének kereskedelmi igazgatója válaszolt munkatársunk kérdéseire:

– Csütörtök délután 4-kor letelt a határidő: válaszolt-e Budapest Bécsnek?

– Igen, az utolsó pillanatban, 15 óra 15 perckor kaptunk egy semmitmondó telexválaszt dr. Szabó Ferenctől, az Oviber vezérigazgatójától. Azt kéri, hogy fontoljuk meg ama szándékunkat, amely szerint nemzetközi bíróság elé kívánjuk vinni követeléseink érvényesítését.

– Egyáltalán: mekkora pénzről van szó? Mennyit követel a DoKW, és vennyit ismerne el a magyar partner?

– Az eredeti beruházási összeg 3,677 milliárd schillingről szólt. Mi az addig elvégzett munkákért, valamint a hiába készenlétbe helyezett munkaerő és technika költségeként, illetve az elmaradt haszonért 3,848 milliárd schillinget követelünk önmagunk és alvállalkozóink számára. Ez utóbbiak harmada magyar cég! Mivel majdnem hétmilliárdos ügyletről van szó, osztrák és magyar bankokat is bevontak a szerződő felek a munkák finanszírozásába. Ezek a bankok eddig 952 millió schillinget előlegeztek meg a nagymarosi munkákra. A DoKW igyekezett a magyar fél minden érvét jóindulatúan kezelni: rendszerváltás,

parlamenti választások, kormányalakítás, gazdasági nehézségek. Azt a kompromisszumot ajánlottuk partnerünknek, az Ovibernek – és rajta keresztül a budapesti kormánynak –, hogy 900 millió schillinget elengedünk követelésünkből, ha az eddig a bankok által meghitelezett 952 millión túl ez év közepéig további 1,6 milliárd schilling tartozást elismernek.

– Ez összesen kereken 2,5 milliárd schilling…

– Igen. Budapest azonban a bankok által megelőlegezett összegen túl az említett 1,6 milliárdból legföljebb 900 millió schillinget ismerne el, amivel viszont mi nem értünk egyet. A magyarok az ellenvetésünkre új és újabb határidőket kértek, hogy megvizsgálják a 900 millió és az 1,6 milliárd közötti különbség jogosságát. Miközben teltek a hetek, hónapok, érdemi választ nem kaptunk. Miképpen ma sem.

– Tulajdonképpen ki az önök magyar adósa? A magyar kormány vagy az Oviber tartozik a DoKW-nak?

– Az utóbbi, tehát az Oviber. Egyébként a mi saját követelésünk csak félmilliárd schilling, a többi az alvállalkozóinké, mint említettem, a 25 között mintegy 8 magyar cégé is.

– Ég és föld a különbség az osztrák és a magyar álláspont között. Mit tesz a DoKW: elfogadja dr. Szabó vezérigazgató megfontolást kérő javaslatát?

– Ma, pénteken összeül a DoKW elnöksége, hogy döntsön. Én ragaszkodom az osztrák polgári törvénykönyv 1168. paragrafusához, amely teljes mértékben nekünk ad igazat a kártérítést illetően. Javaslom, hogy a cég forduljon a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara zürichi döntőbíróságához.»