Az újságíró archívumából – Proksch-krimi politikusokkal és halott tengerészekkel

Mint a mesében: rég volt…és mint a valóságban: igaz volt. A 20. század talán legrafináltabb osztrák üzletemberét, Udo Prokscht 1991-ben – súlyos biztosítási csalásért és hat ember meggyilkolásáért – ítélték el. A rostocki születésű, 67 éves Proksch végül a gráci börtönben halt meg 2001. június 27-én. De ne szaladjunk annyira előre. Alább „csak” arról, mi volt Proksch bűne. A végtelennek tetsző sztorit a magyar sajtótörténet talán legsikeresebb „komoly bulvárlapja”, a Mai Nap 1991. február 13-i számában írtam meg. (A nyitó képen: amikor még minden szép és kerek volt; Proksch a Demel-cukrászda kisasszonyaival…)

Kevesen számítottak arra, hogy valaha is megtalálják az Indiai-óceán mélységesen mély fenekén, még a Maldiv- és a Lakkadiv-szigetektől is sok száz kilométerre az 1977. január 23-án elsüllyedt Luconát. A teherhajó rakománya és tragédiája által keltett hullámok Ausztria II. világháború utáni történelmének alighanem legnagyobb belpolitikai viharát idézték elő. A kormányzó szocialista párt két kiemelkedő személyiségének kellett egyszer s mindenkorra távoznia a politika színpadáról. Belebukott a Lucona-ügybe Karl Blecha belügyminiszter és Leopold Gratz, a parlament elnöke, ex-külügyminiszter és volt bécsi polgármester.

Profi szélhámos

A Lucona-botrány főszereplője Udo Proksch, az alpesi ország alighanem mind ez ideig legtehetségesebb üzletembere és szélhámosa. Letartóztatásáig, pontosabban eltűnéséig a nemzetközi hírű bécsi Demel cukrászda tulajdonosa volt. Elsősorban azáltal, hogy a „császári és királyi cukrászda” különtermében adott helyet a mindenekelőtt szocialista politikusok törzsasztalául szolgáló Club 45-nek, Proksch maga is szívhatta a politikacsinálás műhelyének levegőjét. Érvényesüléséhez és üzelmeihez elengedhetetlenül fontos ismeretségekre és kapcsolatokra tett szert. Olyannyira közeli barátságba került például Gratzcal, hogy az inkább politikai karrierjét áldozta föl, semmint megtagadta volna a hat ember halálának előidézésével és sok száz millió schillinges biztosítási csalással gyanúsított Udo barátját.

Röviden az előzményekről: a százegy szakmát kipróbáló egykori sertéstenyésztő (vagy inkább kondás) mániákus fegyvergyűjtő is. Szabad bejárása volt a többi között az osztrák hadsereg gyakorlótereire. Magasrangú tisztek, tábornokok jó ismerőseként otthonosan mozgott ott, ahol lőttek, robbantottak. Igen nagy valószínűséggel ezen harcias ismereteit is hasznosította eddigi élete legnagyobb haszonnal kecsegtető vállalkozása közben is. A svájci Zapata Rt.-vel közösen tengeri teherszállítást vállalt. Kibérelt egy öreg teherhajót, de mielőtt a Lucona egy olaszországi kikötőből elindult volna távol-keleti útjára, Proksch és társa, Hans-Peter Daimler nagy értékű biztosítást kötött az állítólag 31 650 535 svájci frank értékű rakományra. A hajón – a papírok szerint – urán-di- oxid és radioaktív hulladék földolgozására alkalmas berendezések voltak. Csakhogy a szállítmány nem érkezett meg rendeltetési helyére, a hajó fölrobbant és percek alatt elsüllyedt. A teherhajó hat tengerésze is szörnyethalt.

A Proksch–Daimler-duó – miután az életben maradottak, köztük a Lucona kapitánya, Jacob Puister tanúsították a szerencsétlenséget – jelentkezett a biztosítónál. Csalást gyanítván, a biztosító türelmi időt kért, és mindkettejüket följelentette. Akkor nem tudtak semmit rájuk bizonyítani. Hat éven át vizsgálgatták Prokschék ügyét a svájci és az osztrák hatóságok, mígnem egy svájci magándetektív, Dietmar Guggenbichler (minden bizonnyal a biztosítótársaság megbízásából) gyilkosság, biztosítási csalás és egyéb büntettek alapos gyanújával följelentette Prokschot Salzburgban, tehát az osztrák hatóságoknál.

És itt kezdődött az a végtelennek látszó aktautaztatgatás, ami által – barátai révén – Udo Proksch egérutat nyert. Mert: akárhányszor valamiféle érdemi (értsd: elmarasztaló) lépés következett volna, a bécsi belügy- vagy az igazságügyi minisztérium fölkérte az aktáit betekintésre, felülvizsgálatra, kiegészítésre. A gyilkosságban való közreműködéssel gyanúsított Prokschtól például nem vonták be az útlevelét. Így aztán az utolsó pillanatban ő is, Daimler is eltűnhetett a hatóságok szeme elől.

Miután az osztrák rendőrség nem találta Udót, az Interpolt kérte fel a körözésére. Közben az osztrák parlament különbizottságot állított föl a mind nagyobb belpolitikai vihart kavaró Lucona-ügy vizsgálatára. Proksch „keresztapját” keresték: magas beosztású rendőröket csendőröket, állambiztonsági embereket, minisztériumi főtisztviselőket idéztek a Lucona-bizottság elé. Mintegy koronatanúként kellett vallomást tennie a politikai közéletből idő előtt távozni kényszerült Blechának és Gratznak is.

Plasztikai varázslat

A brit rendőrség jelezte az osztrákoknak 1989. október 2-án: Hongkongból London érintésével Bécsbe tart egy férfi, akinek személye bizonnyal érdekelheti őket. A saját anyja sem ismert volna rá a schwechati repülőtér útlevélkezelő ablakánál a hamisított passzussal jelentkező férfira: az egykor kopasz, sápadt, kerek képű Prokschból délszaki típusú, szakállas, bajuszos, rövidre nyírott hajú fickót varázsoltak a plasztikai sebészek. Az NSZK-ba tartó férfi az alapos kihallgatás és ujjlenyomat-azonosítás után kénytelen volt beismerni személy- azonosságát.

Negyedmillió oldalnyi írásos bizonyítékból mazsolázta ki és fogalmazta meg az államügyész a kereken százoldalas vádiratot, amelyben Udo Proksch osztrák állampolgárt különösen nagy összegű biztosítási csalással, hat ember halálát okozó baleset szándékos előidézésével vádolja. Az ügy bírája kezdettől Hans-Christian Leiningen-Westerburg, akinek Károly nevű szépapját, az 1848/49-es magyar szabadságharc tábornokát alig harmincévesen küldte bitófára Haynau. Leiningen-Westerburg bíró rendelte el az osztrák igazságszolgáltatás talán legdrágább bizonyítási eljárását is: a Lucona teherhajó megkeresését.

Pokolgép robbant?

Fekvéséből, roncsaiból egyértelműen szeretnék megállapítani: mi okozta tragédiáját? Pokolgépet helyeztek-e el rajta Prokschék – mint azt gyanítják? Valóban értékes gépeket, berendezéseket szállított-e vagy csupán ócskavasat?

Az 1986-ban szerencsétlenül járt Challenger űrkomp roncsainak kiemelésében részt vett amerikai Eastport cég Bécsnek is elfogadható ajánlatot tett. A Valiant Service kutatóhajója a Lucona elmerülésének feltételezett helyszínén a mélybe küldte előbb az Explorer, majd pedig a Magellan keresőrobotját. És a Lucona kapitánya által megadott pontokon, 4193 méter mélyen az Indiai-óceán fenekén megtalálták a roncsot és benne a vitatott rakományt is, amelyről majd a szakértők eldöntik: valóban értékes gépek voltak-e a tizennégy évvel ezelőtti tragédia bekövetkeztekor, vagy csupán beolvasztásra váró ócskavas?

Lehet, hogy miközben felszínre hoznak néhány hajóroncsot, aközben újabb személyiségeket fenyeget a politikai süllyesztő?

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)