Tévéhíradós újságírók gyakran panaszkodtak amiatt, hogy egy-egy riport lelkiismeretes elkészítéséhez annak az adatmennyiségnek a sokszorosát gyűjtötték össze, mint amennyi a szigorúan kimért egy-másfél percbe belefért. Így volt ezzel cikkünk szerzője is, aki 1971 és 1975 között a Magyar Televíziót tudósította a Szovjetunióból. Az akkor népszerű hetilap, a Magyarország és annak legendás főszerkesztője, Pálfy József készséggel helyet adott a felgyűlt információknak. Az alábbi írás a lap 1975. évi ötödik számában jelent meg, s folytatásával együtt (no meg az akkoriban szokásos tiszteletköröket leszámítva) kedvező képet adott a 70-es évek Türkmenisztánjáról – ennek megváltoztatásáról a Szovjetunió felbomlása után a köztársaság pártvezetőjéből „Türkménbasi” névre váltó despotája ‘gondoskodott’. (A nyitó képen: a világ egyetlen, földgázból benzinné alakító üzeme, nem messze a türkmén fővárostól, Asgabattól. A cikk első része tegnapi számunkban jelent meg; tessék kattintani!)

A Türkméniába érkezők rendszerint már a repülőtéren megkapják a helyi „beugrató kérdést”, miszerint láttak-e már élő milliárdost. A válasz, persze, az esetek többségében az, hogy nem; milliomost is csak a tévében. A vendéglátók ezt a feleletet el is várják, mert így kirukkolhatnak az adujukkal; akkor látogassanak el a tisztelt idegenek Satlikba és keressék meg Iván Mironovot,
mert ő a milliárdos…

Homokdombok között

A javasolt kirándulás nem holmi macskaugrás. Az AN–24-es Ashabadból jó egy óra alatt visz át a türkmén fővárostól 380 kilométerre keletre fekvő Mari repülőterére. Innen mintegy 50 kilométerre van a „Satlikgazsztroj” tröszt igazgatósága – egyforma faházak kis falujával, hatalmas teherautó-bázissal, raktárakkal. Az igazgatóságtól újabb 50 kilométerre, a Karakum-sivatag gyakran hatvan-hetven méter magas homokdombjai – a „barhanok” – között feltűnik a satliki gáztisztító üzem. A kilométeres csőkígyó, az óriási gömb alakú tartályok ezüstösen csillognak a homok felett, mint valami délibáb. Itt azonban megszűnik a betonút, ami visszazökkenti az utast a valóságba.
Az üzemtől 20–50 kilométeres távolságra levő mintegy kétszáz fúrótoronyhoz a teherautók által kitaposott csapásokon lehet eljutni. No, meg jelzik az utat a homokba sorban lerakott és összehegesztésre váró, közel egy méter átmérőjű acélcsövek is. (A leendő kútbekötő-gázvezeték fekete csövein messziről látszik a nagy fehér betűkkel rájuk festett „Mannesmann” felirat – jelezve az elmúlt év őszén Moszkvában a legmagasabb szinten aláírt szovjet–nyugatnémet gazdasági megállapodásnak a gyakorlatban történő megvalósulását.)

Iván Mironov így meséli el „milliárdja” történetét: „Azerbajdzsánban kezdtem dolgozni, onnan kerültem át ide, Türkméniába. Az a kút, amelyet brigádom Sehitli térségében fúrt, egyben az én harmincadik kutam volt. Háromezer-háromszáz méter mélyre jutottunk, amikor feltört a gáz. A geológusok méréseiket elvégezve megállapították, hogy a kút napi hozama meghaladja az egymillió köbmétert. Tényleg nem sok ilyen gázforrás van az országban. Tudod, Iván – mondták a geológusok –, sejtettük, hogy a Dzsodzsukli-Sehitli lelőhely óriási készleteket rejt, de nem mertünk hinni saját magunknak. A te kutad most már eloszlat minden kétséget: itt legalább egymilliárd köbméter földgáz van a homok alatt. Úgyhogy tekintsd magad milliárdosnak.”

Tizenegyezer ember

A Dzsodzsukli-Sehitli és a szomszédos Majszkoje elnevezésű lelőhelyeket összevonták, az így kialakított gázbányászati körzetnek a „Satlik” nevet adták, ami türkménül örömet, boldogságot jelent. A köztársaságban ez a legjelentősebb gázmező, de korántsem az egyetlen. Türkménia térképén jelenleg harminckét lelőhelyet tartanak nyilván. Az már most megállapítható, hogy a legjelentősebb közép-ázsiai földgázkészletek ezen a vidéken vannak, jóllehet a kutatást még távolról sem fejezték be. A próbálkozások helyét – hála az alapos geológiai felderítésnek – nagy biztonsággal lehet kijelölni, és a kísérleti kutakat (minden öt közül négyet) a gázréteg elérése után egyszerűen átminősítik termelő kutakká. A „kitapogatás” és a kitermelés két fázisának ilyetén összekapcsolása rendkívül gazdaságos, csökkenti a földgáz önköltségét; különösen, ha egy fúrással két vagy több egymás alatt húzódó gázréteget sikerül megnyitni a felszín felé. (A világrekordot ebben a vonatkozásban az észak-karakumi Acsak környékén tartja egy kút, amelynek fúrói tizenkét réteget szúrtak át egymás után.)

Itt, a sivatagban, ahol két és fél évvel ezelőtt valóban a madár sem járt, ma mintegy tizenegyezer ember él és dolgozik. Tavaly nyár óta működik a már említett gáztisztító üzem, a közelében veszi kezdetét az ugyancsak tavaly elkészült, négyszázhatvannyolc kilométeres Satlik–Hiva-gázvezeték, amelyen keresztül a délkelet-türkméniai földgázmezők kincse az országos hálózatba áramlik. Mondani sem kell, hogy ezeknek a Szovjetunió-méretekben is nagyon nagy objektumoknak, valamint a munkásszállóknak, óvodáknak, iskoláknak, vendéglőknek, orvosi rendelőknek, kluboknak és sportpályáknak a létrehozásához az utolsó szeget is úgy kellett a sivatagon keresztül ideszállítani, a szállításhoz utat építeni; az útépítéshez és általában az összes munkához szakembereket toborozni – méghozzá jó szakembereket, akikkel teljesíteni lehet az idén befejeződő 9. ötéves terv Türkméniára vonatkozó előírását. Ez pedig nem kisebb feladatot tartalmaz, mint azt, hogy a türkmén lelőhelyekről biztosítsák az egész Szovjetunió földgáztermelés-növekedésének a negyven százalékát. Ami egyben azt jelenti, hogy az idén már a köztársaság 1970-i gázhozamának 4,3–4,7-szeresét kell produkálni.

Az egész országból jöttek ide munkások. Volt, akit a pénz vonzott, volt, akit az ismeretlen feltárásának az az utolérhetetlen érzése – az úgynevezett „szűzföldromantika” –, ami a Szovjetunióban oly sok fontos objektum, nagy építkezés elindításához és megvalósításához biztosította már a résztvevőket, elsősorban a komszomolisták soraiból.

Az Észak-Afrikával egy földrajzi szélességen fekvő Türkménia „Szaharája”, a Karakum-sivatag mindennek inkább mondható, mint vendégmarasztalónak. Akik könnyű pénzszerzésre számítottak, villámgyorsan el is párologtak a vidékről; akik viszont a kezdeti nehézségeket, ha kellett, elviselték, ha lehetett leküzdötték, győztesekként kerültek ki a földgázért vívott csatából. Sok szakember jött át a türkméniai kőolaj-lelőhelyekről is, amelyek létezéséről már Dzsingisz kán idejében tudtak, és így feltárásuk is viszonylag régóta folyik. De amíg az itteni kőolajtermés, ami az idén előreláthatólag huszonkét millió
tonna lesz, csupán szerény patakként folyik bele a Szovjetunió évi félmilliárd tonna felé közelítő olajtengerébe, a türkmén földgázmezők a tervek szerint az 1975-ben országosan kitermelt gáz egyötödét biztosítják.

A két és fél év alatt összekovácsolódott brigádok megtanulják, hogyan kell a homokban felépíteni a fúrótornyot, hogyan lehet a laza talaj speciális körülményeit kihasználva a tervben félévesnek meghatározott kútfúrási időt három és fél, négy hónapra lerövidíteni. Eltelt néhány nehéz hét azzal is, amíg megtanulták megzabolázni a helyenként 160 atmoszféra nyomással felszínre törő földgázt.

Az Izvesztyija annak idején részletesen beszámolt az egyik kútnál keletkezett tűzről, az eloltásáért folytatott hősi küzdelemről, de arról is, hogy a tűzvészt – ami nem pár kopejka kiesést okozott a termelésben és kárt a berendezésben (egy fúrótorony ára félmillió rubel!) – elemi szabályok be nem tartása okozta.

A lap annak is szentelt néhány kritikai észrevételt, hogy hiába a fúróbrigádok rekordteljesítménye, ha két kút között napokat, vagy éppen néhány hetet kell várniuk, mert a szerelők nem készítették elő a következő tornyot. A technológiai fegyelem erősítésével, az életkörülmények gyors és állandó javításával, és nem utolsósorban a munkaversennyel, az ahhoz szükséges jobb szervezéssel sikerült a munkaerő-fluktuációt csökkenteni, a termelés mind egyenletesebb emelkedését biztosítani.

A „kék fűtőanyag”

1973-ban Satlik hétmilliárd köbméter, tavaly 17 milliárd köbméter gázt adott; az idén el kell érni a 35 milliárdos szintet, ami más megfogalmazásban napi százmillió köbméter gáz felszínre hozatalát jelenti. Tizenöt évvel ezelőtt az egész Szovjetunióban termeltek ennyi földgázt… A gáz nemcsak tüzelésre szolgál (jóllehet a Szovjetunióban „kék fűtőanyagnak” nevezik), hanem fontos vegyipari alapanyag is. Az Izvesztyija az említett cikksorozatában arra is felhívta a figyelmet, hogy például a Csardzsouban működő műtrágyagyárnak messze vidékekről szállítják a ként, ugyanakkor e kelet-türkméniai nagyváros mellett hatalmas földgáz-lelőhelyek vannak, amiket most még nem aknáznak ki – éppen az itteni gáz magas kéntartalmára hivatkozva. Maga az élet sürgeti a természeti kincsek komplex felhasználását – figyelmezteti az Állami Tervbizottságot és az illetékes minisztériumokat a tekintélyes szovjet napilap.

A Türkmén SZSZK a Szovjetuniónak és a szocialista országok közösségének 1970-ben 13 milliárd köbméter földgázt adott, tavaly már 39 milliárd köbmétert. Az idei terv 65 milliárd köbméter, mint említettük, ez az országos termelés húsz százaléka lesz.

A Szovjetunióban csak a nyugat-szibériai Urengoj készletei haladják meg a türkméniai gáz mennyiségi mutatóit, bár ebben a geológiai vetélkedőben még korai kimondani az utolsó szót. A szakemberek szerint ugyanis a Magyarországénál négyszer nagyobb területű Karakum háromnegyed része alatt a siker reményében lehet gázt kutatni. A mai napig feltárt lelőhelyek készletét kétbillió köbméterben határozták meg, de a még körül nem határolt, ám elméleti számításokkal már előre jelzett földgáztartalékok együttesen hat-hét billió köbméterre becsülhetők.