Tévéhíradós újságírók gyakran panaszkodtak amiatt, hogy egy-egy riport lelkiismeretes elkészítéséhez annak az adatmennyiségnek a sokszorosát gyűjtötték össze, mint amennyi a szigorúan kimért egy-másfél percbe belefért. Így volt ezzel cikkünk szerzője is, aki 1971 és 1975 között a Magyar Televíziót tudósította a Szovjetunióból. Az akkor népszerű hetilap, a Magyarország és annak legendás főszerkesztője, Pálfy József készséggel helyet adott a felgyűlt információknak. Az alábbi írás a lap 1975. évi ötödik számában jelent meg, s folytatásával együtt (no meg az akkoriban szokásos tiszteletköröket leszámítva) kedvező képet adott a 70-es évek Türkmenisztánjáról – ennek megváltoztatásáról a Szovjetunió felbomlása után a köztársaság pártvezetőjéből „Türkménbasi” névre váltó despotája ‘gondoskodott’. (A nyitó képen Ashabad, Türkmenisztán fővárosa.)

Ha valaki húsz évvel ezelőtt az ashabádi dinnyepiacon arról kezdett volna beszélni, hogy, mondjuk, matrózként kíván elhelyezkedni a türkmén főváros kikötőjében — bizonyára bevitték volna az illetőt az első kijózanítóba. Ha viszont most áll elő valaki hasonló elképzeléssel, legfeljebb türelemre intik jóakarói vagy azt tanácsolják neki, hogy költözzék át Bajram-Aliba, ott már hajózható a Csatorna …

Türkmén név lett

 Igen, a Csatorna, így nagybetűvel. A türkmének ugyanis, akiknek a víz évszázadokon keresztül élet és halál kérdése volt, megtanulták becsülni annak minden cseppjét. Hogyne becsülnék hát a Karakum-csatornát, amely évente kilenc és fél köbkilométer vizet hoz az Amu-Darja folyóból a sivatagba. (Talán szemléltetőbb adat a nyári maximális fogyasztásé: egy másodperc alatt 380 köbméter víz jut a földekre!) Költemények, dalok tucatjai magasztalják, sok türkmén gyerek nevébe is („Kanalberdi”) beleszőtték szülei ezt a jelenleg 860 kilométeres mesterséges folyót…

A Lenin nevét viselő Karakum-csatorna építése 1954-ben kezdődött, páratlanul nehéz körülmények között. Megesett, hogy az építőknek, akik a víz sivatagba vezetésén fáradoztak, repülőn kellett hozni az ivóvizet. Az addig háborítatlan Karakum szinte minden dühét az új jövevények ellen fordította. A naptól 75 fokosra felforrósodott homok magában is rettenetes, hát még amikor a vihar sodorta, vágta a vakmerő emberek arcába, szemébe. A sivatag faunája sem különösképpen bizalomgerjesztő: az óriásgyíkok, mérgeskígyók, skorpiók, pókok csak növelték az emberekre leselkedő veszélyek számát. (A legfélelmetesebb a – szerencsére ritkán előforduló – karakurt nevű fekete pók, amelynek csípésétől az egyébként rendkívül szívós teve is két-három perc alatt kileheli páráját.)

Nyári hőségben és téli fagyban, közlekedési útvonaltól és emberi lakóhelyektől távol mégis megkezdődött az építés, ami most is tart, és várhatóan 1985 és 1990 között fejeződik be. Jelenleg már Ashabadtól nyugatra, Geok-Tepe térségében épül a csatorna negyedik szakasza, a korábban létesített részeket pedig folyamatosan szélesítik és tisztítják. A kiásással ugyanis még semmi sincs megoldva, két kiadós vihar visszasöpörheti a bulldózerekkel széttúrt homokot. A csatorna partját növényzettel, náddal ültették be, ez legalább ott összetartja a laza talajt. Egy időben a vízi növények szaporodtak el minden képzeletet felülmúló gyorsasággal. A természet e támadásával szemben a biológiai védekezés segített: a növényevő halak, az amurok megtették kötelességüket.

Így viaskodott az ember a sivataggal, miközben szívósan haladt keletről nyugat felé. A csatorna tervezői – akik munkájukért Állami-díjat kaptak – felhasználták a vidék természetes lejtését a Kaszpi mélyföld irányába, és a mesterséges vízi utat úgy vezették, hogy nincs szükség szivattyúra a víz továbbításához, kivéve az Amu-Darjánál, a csatorna leágazásánál, ahol a nyári csúcsfogyasztás idején „be kell segíteni”.

Földrengés után

 A „Karakumsztroj” építővállalat, amelynek székháza – az 1948-i szörnyű földrengés után teljes egészében újból felépített – Ashabad egyik legmodernebb betonpalotája, húszezer ember munkáját fogja össze. A vállalat vezérigazgató-helyettese, Halli Mamedov a problémák száraz felsorolása után észrevehetően felélénkülve beszél azokról az eredményekről, amelyek létüket a csatornának köszönhetik. Jelenleg 400 ezer hektárt öntöznek, egész sor kolhoz és szovhoz született és virágzik a sivatag helyén. Az évezredek óta terméketlen pusztaság a víztől szinte megmámorosodott, és most mintha egyszerre kívánná pótolni az elmulasztottakat. A hatalmasra növő, mézédes turkesztáni dinnye, a roskadozó gyümölcsfák, a dús legelőkön hízó karakül juhok a természetátalakító embert dicsérik. A köztársaság gyapottermésének – ez 1974-ben első ízben haladta túl az egymillió tonnát – 40 százalékát az öntözött területekről takarították be. A gyapot döntő hányada hosszú szálú, ami a világpiacon óriási keresletnek örvend. És egy idáig abszurdumnak tűnő sivatagi termék is a sikerlistára kívánkozik: a hal. A csatorna mentén víztárolókat létesítettek (közülük a hauzháni a legnagyobb, itt 875 millió köbméter vizet tartalékolnak), amelyekben eredményesen honosították meg és tenyésztik a legkiválóbb halfajtákat.

Szárnyas hajón

Hadd említsük meg a Karakum-csatomának mint közlekedési útvonalnak a jelentőségét. A hajózható szakaszon (ami a közeli jövőben valóban eléri Ashabádot) folyó szállítás nagymértékben tehermentesíti a turkszibériai vasútvonalat és a környék közútjait. A csatorna nem utolsósorban idegenforgalmi nevezetesség is, amelyet a környékén lakók jogos büszkeséggel mutogatnak a szárnyashajó-sétára ideérkező külföldi turistáknak, majd – meglepetést és osztatlan lelkesedést keltve a látogatókban – halászlével, birkapörkölttel és saslikkal látják őket vendégül.

Így fest most a Karakum-csatorna, amelynek építési költségei máig 1 milliárd rubelre rúgnak, de ezek már 10 évvel ezelőtt megtérültek, sőt azóta az öntözőrendszer egymilliárd rubel hasznot hozott Türkméniának és az egész szovjet államnak. Most minden évben újabb 30 ezer hektárral gyarapodik az öntözött terület; mire az Amu-Darjától 1400 kilométerre lévő Kizil-Atrek térségét, a tervezett végállomást elérik, egymillió hektárnak biztosítják majd az életet jelentő vizet. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az a körülmény, hogy az Amu-Darja vízkészlete távolról sem kimeríthetetlen, a partja mentén ugyancsak jelentős (és nem kevésbé vízigényes) földművelés folyik, végül pedig, hogy a szomszédos Üzbegisztán is innen veszi a vizet a másik nagy sivatag, a Kizilkum termővé tételéhez.

Az így felvetett probléma megoldását a közép-ázsiai szakemberek csak egyféleképpen tudják elképzelni: ha a nyugat-szibériai nagy folyók, elsősorban az Irtisz és az Isim vizét vagy annak egy részét a Turgaj-kapun keresztül az Aral-tengerbe, illetve a Karakum és a Kizilkum sivatagba vezetnék. A grandiózus terv elkészült, a technikai feltételek adottak. Mégsem árt az óvatosság, hiszen földrésznyi terület klímájának a megváltoztatásáról van szó. Ha valahova, hát ide érvényes az orosz szabók által használt közmondás: „Ötször mérd le, mielőtt egyszer levágod!”

Hat vízlépcső

Az exkavátorok és bulldózerek eközben szorgosan hosszabbítják a Karakum-csatorna medrét nyugat felé. A vízi útnak ez a szakasza a Kopetdag hegység lábainál, kontinensünk egyik földrengésveszélyes vidékén keresztül halad. Itt már meredekebb a felszín lejtése is, a szintkülönbség áthidalására hat vízlépcsőt építenek. A hegyvonulat közelében a csatornát védeni kell a gerincekről lerohanó esővíztől és főként az azzal sodort kőhordaléktól. Mindezek mellett a meder bővítése is fontos feladat; a terv szerint a maximális áteresztőképességet a jelenleginek másfélszeresére, másodpercenként 578 köbméterre kell növelni.

Így hát a tervezőknek ezután is van és lesz min töprengeni, de a munka, az újabb erőfeszítések csakúgy, mint eddig, százszorosan megtérülnek. A Kaszpi-tenger délkeleti partvidékén vannak a köztársaság legjobb földjei, ahol az öntözővíz megérkezése után olaj pálmák, citrusligetek, gyapotföldek indulnak virágzásnak, igazi szubtropikus paradicsom keletkezik a pusztaság helyén.

(Folytatjuk.)