Először is röviden a Politico értesüléséről, amely tegnap már bekerült a hírfolyamba, de mindig akadnak olyanok, akik nem figyelik folyamatosan a politikusok dinamikusan változó kijelentéseit. Az amerikai portál európai kiadása szerint Magyarország – költségvetési szakilletékesi szinten – jelezte, hogy esetleg elállhat a vétótól Ukrajna uniós támogatását illetően, ha a következő négy évre szánt 50 000 millió eurót nem most egyben, hanem évente, 12 és félmilliárdos részletekben hagyják jóvá.

Vagyis – értelmezi az elképzelést a Politico – a magyarok évente követelhetnének valamilyen váltságdíjat az Európai Uniótól, egyetértésük fejében. A portál úgy tudja, hogy a felvetés nem aratott osztatlan sikert, vannak kormányok, amik ahhoz ragaszkodnak, hogy egységként kell kezelni a középtávú, többéves költségvetési keretet, mert csak ez biztosítja a szükséges előreláthatóságot, tervezhetőséget. Mások viszont úgy vélik, hogy Budapest ezzel a jelzéssel mégis csak kimozdulni látszik a holtpontról, így remélhető, hogy a február 1-jére tervezett újabb EU-csúcson valamilyen kompromisszumra jutnak. A magyar kormány azonban a Politico megkeresésére azzal reagált, hogy álláspontja változatlan, és azt tekintené a legmegfelelőbb megoldásnak, amit Brüsszelben csak B-változatként emlegetnek, vagyis, hogy a 26 EU-ország Magyarország nélkül, uniós kereteken kívül adja össze a pénzt Ukrajna számára.

Most egy látszólag nagyon elméleti, valójában igencsak gyakorlati kérdésről. Az uniós csúcsjelölti rendszer körüli vita kiújulásának a lehetőségéről töpreng Dick Roche, Írország volt EU-ügyi minisztere az EurActiv című brüsszeli portálon megjelent véleménycikkében.

A csúcsjelölt szó jobbára németül, Spitzenkandidatként került be az uniós nyelvezetbe 2014-ben, és azt jelenti, hogy az európai parlamenti választásokon induló pártcsaládok előre megnevezik saját jelöltjüket az Európai Bizottság – vagyis az EU javaslattevő-végrehajtó intézménye – elnöki posztjára. Amelyik pártcsalád aztán megnyeri a választást, annak a csúcsjelöltje lesz a bizottsági elnök. A koncepció elvben arra hivatott, hogy hangsúlyozza a végrehajtó testület alárendeltségét az európai polgárok parlamenti választáson kinyilvánított akaratának.

Csakhogy amióta – nagyjából emberemlékezet óta – a jobbközép Európai Néppárt szokta a legtöbb mandátumot szerezni az EP-választásokon, a szisztéma majdhogynem automatikusan bebiztosítja a néppárti csúcsjelölt elnöki tisztségét. A másik „csakhogy” pedig jogi természetű: a bizottsági elnököt valójában a tagállamok legfőbb vezetői választják, a csúcsjelölti eljárás tehát kész helyzet elé állítja a tagállamokat.

Márpedig az Európai Parlament nem nemzeti parlament, az Európai Bizottság nem nemzeti kormány, az Európai Unió nem egyetlen állam, hiszen a végső döntési jogokat az alapkérdésekben a tagállamok továbbra is maguknak tartják fenn. Igaz, a bizottsági elnököt az alapszerződés értelmében az EP-választások eredményének figyelembevételével, megfelelő konzultációk nyomán kell megnevezniük.

A „Spitzenkandidat” módszerét 2014-ben alkalmazták először. Akkor a luxemburgi Jean-Claude Juncker volt a néppárti jelölt, és őt meg is választották bizottsági elnöknek. Öt évvel ezelőtt, 2019-ben azonban a dolgok alaposan megkavarodtak, a tagállami vezetők Manfred Weber német néppárti csúcsjelöltet félre tették, és saját maguk kiválasztották elnöknek a szintén német és szintén néppárti Ursula von der Leyent.

A volt ír miniszter szerint a téma körüli vita felizzása várható, az idén júniusi EP-választásra készülve. Ursula von der Leyen még nem jelentette be, hogy kíván-e újra indulni a bizottsági elnöki posztért. A spekulációk arról szólnak, hogy Alsó-Szászországban ő vezetné a CDU EP-választási listáját, de Dick Roche úgy tudja, hogy kisebb arányú támogatásra számíthatna, mint az egyszer már mellőzött Weber a bajor CSU-lista vezetőjeként.

Egy német portál meg is szellőztette azt az értesülést, hogy Ursula von der Leyen meg sem méretné magát az EP-választáson, de még így is ő lehetne az Európai Néppárt csúcsjelöltje.

A volt ír miniszter megítélése szerint azonban rosszul veszi ki magát a lefüggönyözött hátsó szobákban meghozott döntések gyakorlata, és nagyok azok az erőfeszítések, amelyek az európai bizottsági elnök megválasztásának az átláthatóbbá tételére irányulnak. Dick Roche elképzelhetőnek tartja, hogy a júniusi választás nyomán megújuló összetételű Európai Parlament csak olyan jelöltet lesz hajlandó támogatni, aki kötelezettséget vállal arra, hogy mindent megtesz az unióról szóló alapszerződés szövegének az egyértelműbbé tételéért, a bizottsági elnök megválasztási folyamatának demokratikusabbá tételéért.

Mindezt azért „ragoztam” ilyen hosszasan, hogy érzékeltessem: nem kizárt, hogy az Orbán Viktor által öt évvel ezelőtt alkalmatlannak nyilvánított Manfred Weber árnyéka ismét feltűnhet a brüsszeli bizottsági székház falán.