Alig három év fél év telt el a helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet részes országai által elfogadott dokumentum, a záróokmány 1975. augusztus 1-jei aláírása óta, amikor is az öreg kontinens országainak népei joggal bíztak abban, hogy legalább az ő földrészükön a helsinki záróokmány szellemében megszilárdul a béke és biztonság, a bizalom, amikor új és újabb „szikrák” pattantak ki a kontinens különféle pontjain, új és újabb izgalmat és aggodalmat keltve a tartós bizalomra és biztonságra számító országok és népek között. Már csak azért is, mert az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet jótékony hatásaiban bízó és érdekelt politikusok és szakértők részvételével folytatódott ugyan a helsinki jótékony folyamat, de… Sajnos, korántsem volt nyugodt az európai helyzet, mint ami az okmány megtartásából következhetett volna. A „helsinki három kosár” közül az első a legfontosabb: a szuverén egyenlőség, a szuverenitásban foglalt jogok tiszteletben tartása. A kosár tartalma a többi között: tartózkodás az erőszaktól vagy az erőszakkal való fenyegetéstől; a határok sérthetetlensége; az államok területi integritása; a viták békés rendezése…Nos, aki figyelmesen elolvassa a Magyar Hírlap negyvenöt esztendővel ezelőtti, 1979. január 31-i számában megjelent írásomat, az megérezheti az aggodalmat, ami e „kicsinek” tetsző esemény és fejleményei okán keletkezett a hírlapíróban.  (Északi mesevilág – a nyitó kép a Spitzbergákon, norvégül Svalbardon, a Sarkkörön túli nyárban készült; kép: npolar.no)

«A már elviselhetetlen cefreszagra szálltak ki a norvég rendőrök a minap egy valamikori hajótulajdonos, Hans-Otto Meyer gjeteröai villájának átkutatására. A szél messze vitte a jellegzetes szagot, nem csoda hát, hogy az alkoholügyekben tréfát nem ismerő skandinávok gyors akcióra szánták el magukat. Hétezer liter cefre erjedt a kádakban. 230 liter első osztalyú pálinka várt elszállításra a pincében. Meyer urat illegális szeszfőzés miatt letartóztatták.

A meglehetősen egyszerűnek tűnő ügy néhány óra múltán bonyolódni kezdett. A kúria alapos átkutatásakor a hatóságok bombabiztosan megépített titkos raktárra bukkantak. A raktár polcain szakszerűen konzerválva páncéloselhárító fegyverek, harminc géppisztoly, húszezer töltény, különféle robbantóanyagok és egy rádió-adóvevő készülék „pihentek”. – A sajtó persze, azonnal beszámolt a szenzációs leletről; az újságírókat az illetékesek „felvilágosították”: Meyer úr megszállott fegyvergyűjtő. Arzenálja nem más, mint szenvedélye tárgyainak tárhaza…

Alig egy hét múltán kiderült, hogy Hans-Otto Meyer 1973-ig szorosan együttműködött a norvég hadsereg titkosszolgálatával. Az újságírók azt is „kiszaglászták”, hogy a „fegyverbolond” Meyer „gyűjteménye” a norvég hadsereg raktáraiból származik, a leltárból nem hiányzik, mivel a hadügyminisztérium illetékesei tudtak az ügyről. Mayer ugyanis csak egy azon csoportok vezetői közül, akik a legmagasabb körök tudtával „önkéntes” védelmi szervezeteket alakítottak egy „esetleges szovjet megszállási kísérlet elhárítására”.

Az országos botránnyá dagadt Meyer-ügy kapcsán derült ki, hogy a gjeteröai „védelmi szervezethez” hasonlók az egész országot behálózzák. Sajtójelentések szerint a hadügyminisztérium szóvivője kijelentette, hogy a titkos szervezet sejtjeiről nincs pontos listája, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. A skandallum akkor tetőzött, amikor az egykori norvég miniszterelnök, Per Borten is megszólalt, és közölte: neki tudomása volt a szervezetről.

Rolf Hansen hadügyminiszternagy figyelmet keltő nyilatkozatot tett nem is olyan régen: a norvég kormánynak szándékában áll engedélyezni, hogy az ország területén angol és kanadai haderők alegységei számára hadfelszerelést és harci technikát helyezzenek el. Sajtójelentések szerint a NATO ezeket az alegységeket „válsághelyzetben Norvéqia megerősitésére szánja”. Johan Jørgen Holst norvég hadügyi államtitkár szinte ezzel egyidejűleg jelentette ki az oslói Dagbladet című újságban: fennáll annak lehetősége, hogy Norvégia megállapodást köt az Amerikai Egyesült Államokkal amerikai tengerészgyalogos alegységek Norvégiába küldéséről. Holst szerint a tárgyalások még az idén megkezdődhetnek.

Az AFP francia hírügynökség még részletesebben közölte Holst iménti nyilatkozatát. A hadügyi államtitkár – az AFP szerint – hozzáfűzte: Norvégia hajlandó tárgyalni olyan intézkedésekről is, amelyeknek révén a NATO-szövetségesek békeidőben az ország arktikus övezetében lévő különleges raktárakban tárolhatnák nehézfegyverzetüket…

Norvégia 1977-ben kis híján egymilliárd-kétszázmillió dollárt költött fegyverekre: az egy főre jutó katonai kiadások tekintetében ez a skandináv ország az Egyesült Államok (523 dollár) után a második helyen áll, 295 dollárral. (Az adatok a Londonban megjelent The Military Balance 1977–78. című kiadványból valók.)

Csupán a térképre kell pillantanunk, s kiderül; északon Norvégia az a NATO-tagország, amelynek közös határa van a Szovjetunióval. Nem véletlen tehát, hogy az atlanti blokk stratégái meglehetős aktivitást igyekeznek produkálni a térségben. Az ősszel ötvenezer amerikai, angol és nyugatnémet NATO-katona részvételével rendezték meg a Northern Wedding és a Black Bear ’78 fedőnevű hadgyakorlatot. A közös zászló alatt manőverezők Jütland, Dél-Norvégia és a Shetland-szigetek megszállását „tanulták”. Kanada arról határozott, hogy a katonai szövetség észak-norvégiai szárnyainak erősítésére különleges kommandót szerel föl. Nemrég földerítő utazást tett Norvégiában és Izlandon egy amerikai szakértői csoport, amelynek tagjai elsősorban a skandináv térségre specializálták magukat.

A korántsem teljes listához tartozik még egy epizód: Sir Peter Whitleley brit tábornok, a NATO északi szárnyának főparancsnoka az oslói Aftenposten című lapnak adott interjújában enyhén szólva nemtetszését fejezte ki. mert a norvég kormány és a parlament (storting) „csak” a NATO washingtoni tanácsülésén elhatározott mértékben kívánja növelni katonai költségvetését. Rolf Hansen hadügyminiszter (kinek hivatalánál fogva is bizonyos lojalitást kellene tanúsítania atlanti ügyekben) visszautasította Sir Peter kritikáját, és az ország belügyeibe való illetéktelen beavatkozás megnyilvánulását.

Sir Peter Whiteley egyébként föltette a régi lemezt is, miközben az elhatározottnál több pénzt próbált kicsikarni a norvégoktól. A tábornok a „szovjet fenyegetésre” hivatkozott, mondván: „az oroszok túlerejét a Nyugatnak a fegyverzetek minőségével kell ellensúlyoznia ebben a térségben”. Állítása szerint a Kola-félszigeten, Szibéria északi partjai mentén egészen a Bering-szorosig számtalan támaszpontot építettek ki a szovjetek: a szovjet északi-tengeri flottát – fejtegette – csak a NATO stratégiai mozgékonyságának növelésével lehet ellensúlyozni. Véleménye szerint a szovjetek átkarolták az óceánokon az atlanti szövetség erőit és országait.

A tábornok eszmefuttatásával összecseng Harold Brown amerikai hadügyminiszternek (1978. április 12-i) az oslói sajtókonferenciáján tett kijelentése: „Az Egyesült Államok, illetve a NATO erősíteni kívánja az északi szárny tengeri védelmét. A tengeri védelem fokozására, a különlegesen veszélyeztetett területeken kerül sor.” Brown a Spitzbergákra vonatkozó egyik kérdéssel kapcsolatban fölajánlotta az USA szolgálatait arra az esetre, ha Norvégia és a Szovjetunió között nézeteltérés adódnék.

(A Sarkkörön túli szigetvilág már nemegyszer szerepelt a mondvacsinált norvég–szovjet „nézeteltérésekben”. A szigeteken mintegy 3000 szovjet és norvég állampolgár él, elsősorban bányászok. A Spitzbergák, vagy miként a norvégok nevezik: Svalbard a Norvég Királysághoz tartozik. Az oslói storting három évtizeddel ezelőtt elismerte a Szovjetunió különleges gazdasági érdekeit a szigeteken, ahol semmiféle katonai objektumot sem szabad létesíteni.)

Odvar Nordli norvég kormányfő a minap kijelentette: erősíteni kell a nemzetközi enyhülés folyamatát, meg kell szilárdítani az országok közötti bizalmat. különben elképzelhetetlen az előrehaladás a leszerelésben. Hangsúlyozta: országa továbbra is arra törekszik, hogy cselekvőén hozzájáruljon a leszerelési intézkedések megvalósításához. Éppen e nyilatkozat ismeretében különösen szembetűnő. hogy az országban mind aktívabbá válnak azok az erők, amelyek a NATO-érdekekért készek föladni Norvégiának a támaszpontokra és a nukleáris fegyverek elhelyezésére vonatkozó eddigi politikáját, s készek az országot olyan irányba taszítani, ami megrontaná hagyományosan szilárd kapcsolatait a szomszédaival.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)