Idestova öt és fél évtizeddel ezelőtt hozott össze jó sorsom egy nem mindennapi emberrel. Olyan volt ő, mint a „kazánkovács és ékszerész” vagy „ipartestületi molnár és önkéntes tűzoltó”. Azaz: a szakmai ismereteket és a tudományokat illetően a végletek embere; 28 éves volt, ám már „megjárta a hadak útját”. A nem mindennapi, írhatnók: a különleges emberekre vadászó újságíró számára különlegesen értékes trófeának számított akkor Gyimes Győző, akivel érdekes módon azon az 1966. április végi beszélgetésen kívül soha többé nem hozott össze a sors.
(És ha már győri múzeum: jó hat év óta zárva van a Széchenyi téri patinás épület. Az ok: felújítás, átalakítás. Mindebből semmi sem látható. A prof. polgármester viszont menesztette ez év február végén a tavaly kitüntetett múzeumigazgató asszonyt, akivel az Infovilág nem sokkal előtte interjút készített, nem takarékoskodva az úgynevezett „kényes” kérdésekkel sem. Talán ez is az oka annak, hogy Győrött kerülik a találkozást lapunk munkatársaival: jó néhány városi vezető ugyanis útilaput kapott, mert lapunk vagy írt róla vagy éppen kérdezte, ám nem volt hajlandó nyilatkozni…)
Archívumomban is véletlenül leltem rá a Gyimes Győzővel készített, a Kisalföld 1966. május 1-jei számában megjelent írásra. Íme:
«Gyimes Győző szeret beszélgetni, miközben dolgozik. Nem néz fel a munkájáról –, hiszen egy apró, elhibázott mozdulattal nagy értéket tenne tönkre! – tűhegyes orvosi szikével fejti le az évezredes üvegedényre préselődött földet, szennyeződést, oxidréteget.
Dolgozik, közben beszélgetünk. Azaz Gyimes Győző vall:
– Hat éves korom óta számomra minden ősszel iskola kezdődött. Gimnáziumi érettségi, gépésztechnikusi oklevél, kárpitos szakmunkás-bizonyítvány, műszakirajzoló-oklevél, gépkocsi-előadói képesítő. Most harmadéves hallgató vagyok a pécsi tanárképző főiskolán. Kémia és testnevelő szakon tanulok…
Huszonnyolc éves vagyok. A legtöbb ember ilyenkor már kész, mondhatnám úgy is, hogy befutott… És én, hol vagyok? Itt, a győri múzeum laboratóriumában. Ha romantikus lennék, így fogalmaznám: a réges-régi gyermekálmok vegyszerszagú, csillogó birodalmában.
Az utolsó szavaknál feláll. A szike a kezében maradt. Megkerüli az asztalt és elém lép:
– De nem vagyok romantikus, kinőttem abból a korból. Ezt a „birodalmat” én harcoltam ki magamnak, a múzeumnak, az embereknek. Szinte minden darabját, a műszerektől az utolsó üvegpohárig kézben cipeltem ide Pestről… Nem vagyok romantikus, inkább minden iránt érdeklődő. Most restaurátor, konzerváló restaurátor a beosztásom. Szeretem ezt a munkát. Mások így fogalmaznák: „ezt szeretem a legjobban”.
Belemelegszik.
– Miért a legekkel dicsekszünk mindig? Az ember azt szeresse, kedvelje, amit éppen tesz. Ha motort vezetek, azt igyekszem teljes szívvel csinálni. Ha felfeslett kárpitot varrok vissza, akkor azt; ha zárat javítok, ha hegesztek, ha bonyolult kémiai egyenletet próbálok megoldani, ha tornászom, ha fényképezek, ha Hitzinger-óra baját kutatom, mindig azt csinálom úgy istenigazából, és akkor mindent bele.
Visszaül a helyére. Csillapodik.
Fény és árnyék játszik a római kori üveg lombik megtükrösödött falán. A restaurátor tűje biztosan nyúl a papírvékony „üvegrozsda” alá.
Hallottam, hogy a lengyel muzeológusok egy bronz sisakot két évig restauráltak. Hárman dolgoztak rajta két éven keresztül. Megérte? Megérte! Legalább annyira, mint ahogy megérte a fáradságot, a vesződést az a Mátyás-korabeli kupa is, amit a két legügyesebb magyar restaurátorlány állított helyre három esztendő alatt.
– Amikor vége lett a Nemzeti Múzeumban a restaurátor-tanfolyamnak, a pestiek ott akartak marasztalni. „Majd küldünk mást Győrbe” – mondták. De én Győrben vagyok itthon. Család, gyermekkor, iskolák, a város, az emberek, a múzeum. Ez visszahúz.
Rám néz. Nagyon komolyan mondja. Szomorúság csendül a hangjában:
– Néhány évvel ezelőtt alig volt becsülete a restaurátornak. A muzeológust többre tartották… A múzeumnak hármas feladata van: gyűjtés, megőrzés, bemutatás. A megőrzés az én dolgom. Nagyjából vagy teljesem eredeti formájába, szépségébe visszaállítani a régmúlt idők nagyszerű alkotásait, az egyetemes emberi kultúra, a történelem, dicső és dicstelen korszakok relikviáit, ez a munkám. Csak ezután adhatom át a kiállítások rendezőinek…
Gyimes Győző íróasztalán vaskos szakkönyvek sorakoznak. A legtöbb a kémiai ismeretekről szól, szerves és szervetlen kémia. Régi és új kiadások. A könyvekben néhány szavas jegyzetfülek. – Itt kell tudni a kémiát. Kísérletezésre jó formán nincs mód, hiszen nagyon becses kultúrértékek megőrzéséről, helyreállításáról van szó. Kis és nagy lelet, fa, vas, üveg között nincs különbség. Arany és csont éppúgy fontos, mint egy öreg népművészeti suba vagy gyöngyfüzér… A legrégibb műtárgyak helyreállításához, megőrzéséhez a legmodernebb műanyagokat használom…
Ismét egy ujjnyi üvegborda vált szabaddá a tűje alatt. A makacs föld évezredig takarta titkát, most is nehezen válik meg tőle. Akárcsak Gyimes Győző az iskoláktól, amelyeknek kapui minden ősszel újra kinyílnak előtte.»