(Írta: M. Lengyel László) Tuggyák-é kigyelmetek, hogy mellik halétel az egyik legismertebb a világon, mégpediglen úgy, hogy nem ösméri szinte sönki. Nem-é? Pedig dehonnem! Úgyhó most ollat mondok, hogy alig mondok valamit. (Szándékosan „ökumenizáltam” itt a tájnyelvekkel, hogy néhogy má valaki kirekesztve érözze magát!)

Szóval a világ egyik legismertebb, de a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen halételét úgy hívják, hogy kalakukko. Aki még nem borult bele a kurultájos kultúrába, az emlékezhet, hogy a kala finnül hal, és van egy mondat, amelyet gyakran idéznek, ha a nyelvrokonságról van szó. Elävä kala ui veden alla. Magyarul: Eleven hal úszik a víz alatt. Na de, a világ más népei mitől gyanakodnának, hogy a kala hal, tehát a kalakukko halétel. Nem is gyanakszanak. Mégis ismerik, csak nem tudják.

A svédek (most nem mennék bele a finnekkel való nagyon sajátos viszonyuk taglalásába) 1978-ban elkészítették minden idők legnépszerűbb, világszerte legismertebb svéd filmjét (és mivel volt Ingmar Bergmanjuk, ez nem kis teljesítmény). A film címe Picasso kalandjai. Svédül, ha még jól emlékszem, Picassos äventyr, angolul meg meglepő módon The Adventures of Picasso.

Magyarországon is kultuszfilm lett, aligha hiszem, hogy az 1960 után született nemzedékek ne ismernék (kivéve a mostani fiatalokat).

Nos, ebben a filmben Picasso körül igazán díszes társaság gyűlik össze Párizsban – vagy Picasso csöppen bele ebbe a társaságba. Köztük volt az akkor már természetesen nem élő Rembrandt, az akkor még talán éppen megszületett Pompidou, néhány akkora marhaság, mint Omelette, Hejsan-Tjosan, Entrecote, de olyan valóban világhírességek is, mint van Gogh, Appolinaire, Hemingway, Henri Rousseau, Matisse, Braque, sőt két Toulouse-Lautrec is! És persze Mimi, a kis pincérlány Puccini operájából, akinek csöpp kezecskéi azért fáztak itt, a filmben, mert állandóan egy borhűtőt tartott bennük a társaság javát szolgálandó.

Nem tudom megállni, hogy ne hívjam fel itt a figyelmet egy nagyon is magyar vonatkozásra. A népes és díszes társaságban ugyanis ott volt Loulou (Lulu), Dodo, Jou-Jou (Zsu-Zsu), Clo-Clo (Klo-Klo), Margot (Margó) és Frou-Frou (vagyis Fru-Fru) is. Márpedig ők az Orfeum grisett-jei Lehár Ferenc Víg özvegyéből, bizony, azok a hölgyek, akiknek Daniló a belépőjében azt énekli, hogy „a hazaszeretetnél szerelmünk többet ér!”

Folytatva a kitérőt: nehogy azt gondolja valaki, hogy ez a Franz Lehár valami hazátlan internacionalista libsibolsi volt. Sőt! Nagyon is hazafias, hiszen Danilón keresztül éppen azt akarja elhitetni az akkor már nagyon is kifelé mozgolódó nemzetiségekkel, hogy a Monarchián belül sokkal több a vidámság, az érték, a boldogságra való esély, mint valamiféle képzelt szűk kis hazában. (Történelem, ez kérem, nem aktuálpolitika!)

Na, akkor most térjünk vissza az eredeti mondandóhoz!

Amikor Picasso apjával és a balett-társulattal rövid időre Londonba teszi át székhelyét, majd a fingós malőr után kénytelen visszamenekülni Párizsba, a társasághoz csatlakozik Sirkka, a finn énekesnő, aki egyszerűen elbűvöli a mestert. (Sirkka dala guggolva szürcsölve megtalálható a világhálón – mit nem lehet ma kiguglizni, kérdezem, bár nem kerestem meg, de ma már tudható, hogy ott van, mert minden ott van.) Már a nézőnek is a fülén jön ki Sirkka dala (az egyetlen, amelyet tud), amikor maga Picasso New Yorkba menekül az egyoldalú dalos pacsirta elől.

Igen ám! Csakhogy a néző még ekkor sem tudja, hogy miről is szólt Sirkka dala. Kérem szépen, ez egy finn étel receptje. A kalakukkóé, Vagyis a halas cipóé. Így aztán – biztos vagyok benne, hogy – százmilliók halották már ennek a halételnek a receptjét, miközben fogalmuk sem volt róla, hogy az egy halétel és annak receptje. Mert finnül van.

Már csak a recepttel vagyok adós. Kuopióban kóstoltam többször is. Ha meg kellene csinálnom, így tenném:

Kell hozzá vagy 50-60 deka teljes kiőrlésű (tehát nagyon barna) rozsliszt. 15-20 deka fehérliszt (ha szegény finn vagy, főtt, tört krumplival pótolhatod). Aztán kell még 5-10 deka vaj, meg legalább négy, de akár öt deci langyos víz. Ebből kellene összekutyulni valami kenyértésztának látszót, sózva persze kicsinyég.

A töltelék meg sügér, vendance (vagy vedace) nevezetű, a mi keszegünkhöz hasonlatos fehér hal, esetleg csík (nálunk védett, meg nem is találsz), vagy bűzöslazac, mostanában már – mert gazdag lett a nép – igazi lazac, netán hering. Persze a halak megtisztítva, kibelezve, fejük nélkül, kifilézve. Kell tehát a halból a fent leírt tésztához vagy 80 deka. Meg legalább húsz deka császárvég, vagy éppen ma bacon-nek nevezett (de nyers, legfeljebb enyhén füstölt) császárszalonnából vagy húsz dekányi, nagyon apróra kockázva, és persze sózva minden.

A halat meg a szalonnát beletöltjük az összeállított, pihentetett majd kinyújtott kenyértésztába, cipót/veknit formálunk belőle, és először valameddig (mondjuk egy óráig) magasabb (200 fok közeli), utána meg alacsonyabb 80-90 körüli hőfokon vagy 4-5-órán át sütjük. A természetes kemence magától kezdte forrón és hűlt ki az összesen hat-hét óra alatt; ezt az utóbbi „szabályt” a modern sütőkhöz találtam ki, és odafigyelés mellett működik is, de a finnek bizonyára jobban tudják. Annyi arrafelé (persze a népsűrűségre vetítve) a kalakukko-pékség, mint nálunk az albán, vagy Albániában a burekező. Mert ez az étel napokig eltartható, kiváló útravaló. Márpedig régen, amikor a szomszéd faluig is órákon át utaztál szánon a befagyott „ezer tavon” át, ez nagyon is jól jött.

Lesz egy tömör fekete kenyerünk, benne a halas töltelékkel. Ez a kalakukko, vagy ahogy Sirkka énekelte, a kalakukkoá.

Ma a Sirkka egy New York-i finn és finnül éneklő, a lokális underground kultúrában elég ismert együttes, van Kalakukkoa című daluk is. A finnek visszavették a svédektől, ami az övék. A világsikert még nem sikerült.