Az Infovilág egyedülálló cikksorozatának szerzői között új kollégát, Léderer Pált, az egykori Népszabadság egykori munkatársát köszönthetjük. Alábbi írásához csak ennyit fűzött: „Bonni tudósítóként megfogott a Mercedes konszern egy tv-reklámspotja, amelynek főszereplője magyaros hangzású nevével is felhívta magára a figyelmet. Érdekes sztorit szimatoltam, így gyorsan rá is álltam, hogy megtaláljam és megszólítsam őt. Nem bántam meg…” Léderer Pál írásának címe: „A Volkswagen félig magyar – Egy autós, aki csupán a korát előzte meg”. A legnagyobb példányszámú napilapban 32 évvel ezelőtt, 1992. március 21-én jelent meg.
Barényi Béla – egy „hivatalos” portrékép.
– Ne arról írjon, hogy több, mint két és félezer szabadalmazott találmányom van, mert akkor mindenki rögtön arra fog gondolni, hogy ez a vénember mesés milliókat gyűjtött össze, és elhalmoznak a kéregető levelekkel, pedig maga is láthatja, nem vagyok vagyonos ember.
Nem teszek elhamarkodott ígéretet, mert tudom, lehetetlenség úgy írni róla, hogy ne derüljön ki belőle: több szabadalmát jegyezték be, mint Edisonnak. Pedig a „villanykörte” feltalálójának is volt vagy ezer találmánya. A szerény öregúr jót kacag az Edison-hasonlaton:
– Csak nem akarja egy napon említeni a villanyégőt a biztonsági kormánnyal?
És a sokmillió autós, aki a reklámfilm szövege szerint ennek az embernek köszönheti az életét?
Barényi Bélával ez a reklámfilm hozott össze. Az őszi erdőben botjára támaszkodva sétálgat egy elegáns őszhajú bácsi, hátranéz, s akkor hangzik el az a bizonyos mondat. A Mercedes kocsik azért olyan biztonságosak, mert ez az ember is részt vett a tervezésükben – üzeni a spot. A cég nem egykori konstruktőrét reklámozza, hanem járgányait, a sétáló ember neve alig érthető, s mint csinos titkárnőjétől később megtudom, még honoráriumot sem fogadott el a „filmszerepért”.
Két hét haladékot kér, amikor telefonon megpróbálom rávenni az interjúra.
– Teljesen be vagyok táblázva.
Amióta fut ez a reklám, szinte megállás nélkül csörög a telefon, már alig jut időm a munkára. Hogy mondta, Népszabadság? Volksfreiheit németül. Na jó, hát legyen, tíz nap múlva, csütörtökön. Csak az Isten szerelmére, óvatosan vezessen, inkább késsen egy kicsit…
– Te jó ég! Maga ilyen autóba bele mer ülni? – E szavakkal fogad, amikor becsöngetek a sindelfingen-maichingeni villanegyedben lévő, csöppet sem hivalkodó házába, s látva, hogy nem értem megdöbbenését, beljebb tessékelve elmagyarázza, hogy e márka gyártói híresen elhanyagolják a biztonságot. Mivel a világ egyik legnagyobb járműgyártójáról van szó, úgy döntök, inkább nem írom le a márka nevét, mert bár Barényi szerint megnyernénk a pert – ha mégsem, lapom tönkremenne.
Kellett a humor
A téma tehát adott, rögtön rátértünk a lényegre: autók, biztonság, perek – Barényi életének meghatározói.
Az ajándék, a Zwack-féle eredeti barackpálinka a címeres palackban azonban előbb ahhoz segít, hogy a magyar kapcsolatra derüljön fény.
– Gyerek, gyerekek, gyerekeknek.
Eszem, iszom, szomjas vagyok.
A nyolcvannegyedik évében járó Barényi talán, ha száz szót tud apanyelvén. Édesanyja osztrák volt, ő maga pedig Bécsben született.
– A vérem fifty-fifty magyar–osztrák – mondja ebben a sorrendben, s kis szünetet tart, mielőtt bevallja a szinte hihetetlen tényt:
– Eddig még egyetlenegyszer sem jutottam el Magyarországra… De talán az idén, nyáron, egy baráti társasággal végre valóra válik az álom, és megnézhetem az Andrássy utat. Igaz, hogy az Európa egyik legszebb utcája?
Véletlenül épp ott lakom én is, hát persze, hogy rávágom: igen, igaz…
Nem lepődik meg, amikor elmesélem, vajmi keveset tudnak róla Magyarországon. A négykötetes Műszaki Lexikonban, csakúgy, mint az Új Magyar Lexikonban hiába kerestem a nevét, találmányait, s újságcikkekből is csupán kettőre bukkantam, amelyben megemlítik. (Halálakor a magyarjarmu.hu weboldal ekként emlékezett meg róla; tessék kattintani!) A két magyar újságíróra, akivel évekkel ezelőtt telefonon beszélt, még emlékszik, meg arra is, hogy valamikor járt nála az egyik magyar nagykövet, szó esett valamilyen kitüntetésről, de akkor sem értette, milyen alapon járna neki ilyen.
– Félig magyar vagyok, de a szívem, főleg a szögesdrótok átvágása óta teljesen a magyaroké, ezt azonban csak mi ketten tudjuk, s különben sem jár erre plecsni.
Miközben beszél, nagyokat kacag, szívesen tréfálkozik, érezni, jó humora van.
– A humor, a jókedv biztosan az apai vérrel került belém – ejti el.
Nem gyűlöl, sajnál
Barényi Béla életéhez kellett a humor. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik leggazdagabb családja hét gyermekének egyikeként látta meg a világot, a születési rendellenesség – gyógyíthatatlan csípőficam – irányította az autók világába.
– Évekig gipszkalodában, a négy fal közé szorítva éltem, s míg testvéreim szaladgáltak, labdáztak, lovagoltak, én – két műtét között – rajzoltam, könyveket bújtam, ma úgy mondanák, előtanulmányokat folytattam.
És ott volt nagyapám gépkocsija, egyike a legelsőknek a K. U. K. birodalomban, azzal is alaposan megismerkedhettem.
A vonzalom az autókhoz és a tehetséggel is párosult rajzszenvedély tartósnak bizonyult. Barényi 1926-ban kitüntetéssel végezte el a bécsi műszaki szakiskolát. Vizsgamunkájának témáját az új – mellesleg áramvonalas, csak harminc évvel később megvalósított – autókoncepciók alkották, s egy sportkocsi meg egy túrakocsi mellett a „leendő népautó” – a Volkswagen – vázlata is szerepelt rajzai között, két – front- és farmotoros – változatban.
Bár a Volkswagen megalkotójaként Ferdinand Porsche vonult be a jármű-történelembe, Barényi, mikor arról kérdezem, melyik találmányára a legbüszkébb, gondolkodás nélkül vágja rá: a Volkswagenre. Na, meg arra, hogy öt évvel Porsche előtt álmodta meg a népautót, ráadásul, magyarázza, az eredeti koncepció jobb is volt, mint, amit vetélytársa Hitler személyes buzdítására megvalósított.
Míg Barényi már 1925-ben központi csővázban, süllyesztett kerékagyakban, biztonsági kormányban, palánkvédelemben és boxermotorban gondolkodott, Porsche az 1931-ben a Zündapp számára papírra vetett kocsiját például olyan kormányoszloppal képzelte el, amely – mint később bebizonyosodott – ütközés esetén nyársként valósággal felszúrta a vezetőt, a kisautó konkrét tervét pedig csak 1936-ban tette le az asztalra.
Porsche bűnösen elhanyagolta a biztonságot gépkocsijaiban – állítja Barényi, s tanulmányokat mutat, amelyekben bebizonyította: Porsche érzéketlensége a biztonságra gépkocsivezetők és utasok százezreinek halálát okozta.
Barényi egyébként évtizedekkel később elégtételt kapott: bírósági határozattal ismerték el, hogy a Volkswagen alapkoncepciója tőle származott.
Jellemző szerénységére, hogy bár – mint mondja – Porschéék fenyegetéssel, kenőpénzzel, mindennel próbálkoztak, amikor megnyerte a pert, nem harcolt tovább anyagi kártérítésért.
– Nem a pénz hajtott, hanem az igazságérzetem, meséli, s hozzáteszi, hogy soha nem érzett gyűlöletet Porsche iránt, inkább sajnálta őt…
Pedig, miközben Porsche sikert sikerre halmozott, Barényinak jó ideig nem volt irigylésre méltó az élete. Igaz, hogy a tanulmányok befejezése után szinte versengtek érte az akkori neves autós cégek – két hét alatt hat állásajánlatot kapott –, a világgazdasági válság idején az Austro-Fiat az elsők között építette le, …mert külföldi volt.
–- Tizennyolcban a család Pozsonyba költözött, osztrákból először cseh, azután szlovák, majd csehszlovák lettem, később hontalan. Csehszlovákként az Austro-Fiatnál két évre az utcára tettek, s csak egy véletlennek köszönhettem, hogy végül Frankfurtban az Adlernél munkát találtam.
Adlerék megbecsülték, hat hónap alatt ötször kapott fizetésemelést, 1934-ben mégis odébb állt, amikor egy lengéscsillapítókkal foglalkozó
cégtől vonzóbb ajánlatot kapott. Sokat utazott, bejárta Európát, Amerikát, s közben szorgosan alkotott.
Szellemes, úgynevezett cellarendszerű kocsit tervezett, amelynek hajtóművét és karosszériáját modulokból lehetett összeállítani, sőt, egy társával különleges lendkerék-meghajtású motorkerékpárt is szabadalmaztatott.
Ezek az álmok papíron maradtak ugyan, ám Barényi egyre ismertebbé vált a szakmában. Ennek köszönhette, hogy 1939-ben megnyílt előtte az út a Mercedeshez.
Wilhelm Haspelnek, a cég alelnökének és későbbi vezérigazgatójának jó szimata volt.
– Egy olyan ház, mint a Mercedes, nem élhet egyik napról a másikra.
Barényi úr, maga 15–20 évvel előre gondolkodik. Mostantól, amit feltalál, közvetlenül a szabadalmi részleghez vándorol – emlékszik vissza egykori főnöke szavaira a feltaláló.
Akkoriban nem volt még divat olyan koponyákat foglalkoztatni, akik nem a közvetlen termelési feladatokra összpontosítottak, így a Mercedes vezérkarában is többen csóválták a fejüket a szellemi előfutár felvételén, de Barényi attól fogva nyugodt körülmények között alkothatott. Kezdetben egy alig száz négyzetméteres barakk volt csupán a műszaki zseni számára fenntartott üvegház, később, amikor az előfejlesztési részleg vezetője lett, rendesen megnőtt a Mercedes-házon belüli a Barényi-birodalom. A preventív és a passzív biztonság atyjaként beszél róla a szakma, s egyik méltatója szerint minden ma futó autóban van egy darabka Barényi. A legtöbb, persze a Mercedesekben van – erre építi ma reklámkampányát a konszern.
Hiába faggatom, nem szívesen beszél az elismerésekről, kitüntetésekről, tréfásan említi, hogy csak rangkóros osztrák ismerősei nem tudnak leszokni róla, hogy professzor úrnak szólítsák.
– Nekem jobban tetszett, hogy kollégáim a Mercedesnél II. Bélának tituláltak, amikor ugyanabban az aacheni koronázóteremben vehettem át a Károly-díjat, mint ahol Bélát királlyá ütötték.
Viccelődik, csak akkor fordítja komolyabbra a szót, amikor szakkérdésekről beszélgetünk.
– A kocsik karbantartási és javítási barátságossága, a gazdaságos térkihasználás mindig legalább olyan fontos szempont volt a szememben, mint a biztonságtechnika. Büszke vagyok rá, hogy már 1944-ben szabadalmaztatták egyik elképzelésemet a karosszériakárok szakaszos javíthatóságáról. (Ennek lényege, hogy a kocsiszekrény orr- és farrészét egyaránt külön-külön is helyreállítható kádformájú borítólemezekből készítik.)
Csak autóversenyt ne!
Nevéhez – és a barátjával, Karl Wilferttel, a Mercedes karosszériaépítő részlegének vezetőjével kialakított kitűnő együttműködéshez – fűződik, hogy a Mercedes az ötvenes évek óta egyre biztonságosabb kocsikkal jelenik meg a piacon. Alaktartó – ütközéskor sem deformálódó – utastér, energiaelnyelő felületek az utastérben és azon kívül, rugalmas anyagokból készülő, lehetőleg süllyesztett vasalások, ütközésnél leváló belső tükrök, az elmozdítható Mercedes-csillag, elasztikus kapcsolók, energiaelnyelő kormánykerék, az úgynevezett pagodatető, amely borulás esetén is megvéd a horpadástól. Újításaiban általában az volt az óriási, hogy rendre évekkel megelőzte vele a konkurenciát.
A Volkswagen „bogár” évtizedekig a német gazdasági csoda jelképe volt…
Barényi az előzési hajlamát mindenkor a tervezőasztal mellett élte ki.
Nem lep meg, amikor azt mondja, ellensége a sebességnek, ki nem állhatja az autóversenyzést, a száguldást. A biztonságmániákus professzor szerint, aki másfél millió kilométert vezetett balesetmentesen, a közúti közlekedési balesetek zöméért a fontoskodó autóvezetői magatartás a felelős. Felvetem neki: szerintem igazságtalan, hogy az igazán biztonságos autó, mint például egy Mercedes, a kisember, vagyis a többség számára elérhetetlen…
A frontális ütközésektől eltekintve, a kis- és kompaktkocsik is lehetnek biztonságosak. Kitűnő példa erre az új VW Golf. Később egy VW-prospektusban olvasom, hogy ők is Barényi nevével jegyzik biztonságpolitikájukat.
Már ötödik órája beszélgetünk a maichingeni ház tágas nappalijában – a belső ablakpárkányon színes irattartó kosarakban több méter hosszban szakközlemények, újságkivágások sorakoznak, a falakat a konstruktőr főbb alkotásainak kinagyított képei, műszaki rajzok borítják –, amikor bekattan: most be kellene fejezni, bizonyára elfáradt a kilencedik X-ében járó ember.
– Fáradtság? Ez a fogalom nekem ismeretlen. Most is naponta tizenkét órát dolgozom, olvasok, gondolkodom, jegyzetelek. – Körbevisz a házban, ahol felesége tizenegy évvel ezelőtti halála óta egyedül él, s leesik az állam: a Barényi-villa valóságos járműtechnikai archívum, a hálót és a mellékhelyiségeket leszámítva mindenütt iratrendezők, rajztárolók, papírokkal teli, számozott íróasztalok, vagy két tucat.
– Amit itt lát, csak töredék, nemrég vittek el egy teherautónyi iratot a Mercedes untertürkheimi múzeumába. Talán találnak közte egy szerény tárlóra való anyagot…
múzeumába. Talán találnak közte egy szerény tárlóra való anyagot…
Barényi Bélának még nagy tervei vannak.
Ezekben a napokban, amikor éppen nem rabolják el idejét az újságírók, önéletrajzát leíró könyvén dolgozik, amelynek címében, mint mondja, mindenképpen benne lesz a leszámolás. Leszámolás az autóiparral, amely számos döntő biztonságtechnikai újítást bűnösen későn ültetett át a szériagyártásba.
– Harag él önben? – kérdem búcsúzóul.
– Miféle harag? Annyi marhasággal találkoztam életem során, hogy én aztán igazán megtanultam, nevetni – barátságosan hátba veregetve, még ő köszöni meg a beszélgetést.»
Barényi Béla életútja a Wikipedián. Elolvasásához tessék kattintani!
