A rendszerváltás éveinek sikeres (komoly) bulvárlapja, a Reform magazin gyakran foglalkoztatott külső szerzőket, akik egy-egy témakör közelebbi ismerőinek számítottak. Ők aztán – ‘anyaszerkesztőségük’ idegeit kímélendő – álnéven írták cikkeiket. Így tett munkatársunk is, aki Újvári Flórián néven tájékoztatta olvasóit a friss közép-ázsiai veszedelemről, a színes hetilap 1990. november 9-i számában.

A félmúltban, amikor a Szovjetunióról csak jót volt szabad írni vagy semmit, a második legnagyobb szövetségi köztársaságból, Kazahsztánból is csupa derűs hír jutott el a magyar olvasóhoz (vigasztalásul: a szovjethez is). Hullámzó gabonatenger a szűzföldeken, égbe törő rakéták Bajkonurban, népek barátsága a Volgától a kínai határig – csak ízelítő a közhelyekből. A glasznoszty beköszöntével azután sorra kiderült, hogy a rakéták nem is Bajkonurból indultak, a nemzetiségi villongás e tájon sem volt ismeretlen, a szűzföldek léte/nemléte igazolta azt a régi állítást, hogy Hruscsovnak sikerült általuk létrehozni a legutolsó világcsodát: Kazahsztánban vetette el a búzát, és Kanadában aratta…

Most újabb rossz hírt kapott fel a világsajtó, aminek kiindulópontja valahol az Aral-tó és a Kaszpi-tenger partjainál keresendő. A hangulatos nevű Kzil Orda (Vörös Sereg) településen egy paraszt levágta szemmel láthatóan beteg dromedárját, s a tevetorra meghívta népes baráti körét is. Ám alig fogyasztották el az egybegyűltek az ínyencfalatokat, heveny láz rázta ki a társaságot, a kazah gurmanok nyirokcsomói pedig tyúktojás nagyságúra duzzadtak. A kór egykettőre átterjedt a közeli nagyvárosra, Aralszkra is. A hatóságok, szerencsére, nem tétováztak: több mint száz orvost dobtak át Alma-Atából, sőt az üzbég fővárosból, Taskentből is az érintett körzetbe, hogy megállítsák a járványt, amiről kiderült: pestis. Azt a kétszázharminchét személyt, aki a tevés gazdával érintkezett, karanténba tették, a katonaság lezárta a várost, és hozzálátott az utcáról utcára történő fertőtlenítéshez.

A baj egyébként nem is Kzil Ordából ered, hanem a szomszédos Üzbegisztánhoz tartozó Karakalpak autonóm köztársaságból, ahol szeptember elején pestissel fertőzött patkányok bukkantak fel. A gusztustalan rágcsálók ősidők óta a „fekete halál” bacilusgazdáinak számítanak, ürülékükben a kórokozók hónapszámra életképesek maradnak. A karanténintézkedésekkel párhuzamosan szigorú és átfogó megelőző rendszabályokat is életbe léptettek: egész tevecsordákat oltottak be védővakcinával, a gyanús eredetű húst pedig elkobozzák, ami persze növeli az amúgy is súlyos élelmiszer-ellátási gondokat.

A hamburgi Der Spiegel – ami történelmi visszapillantást is ad az üggyel foglalkozó írásában – hozzáteszi, hogy az Aral-tó környéke mindig is a pestis természetes melegágya volt. A XIV. század pusztító járványa, ami a történelmi Selyemút vonalán haladva érte el Európát és irtotta ki kontinensünk lakosságának egynegyedét, ugyancsak ide vezethető vissza. S most, midőn a patkánycsapatok hat kazah megyét fenyegetnek, remélhetőleg feladata magaslatán áll a tengizi magyar építők egészségvédelme, amiről – mi tagadás – elég sok nyugtalanító történetet hallhattunk-olvashattunk a közeli múltban.

Máskülönben magyarjainkat éppen a kazahsztáni Magyarújvárosban érheti utol a turáni veszedelem…