A 2016-ban megszüntetett Népszabadság kedvelt melléklete volt az Utazás, amelynek szerzői – többségükben a lap munkatársai – örömmel éltek a lehetőséggel, az utazásaikon tapasztaltak oldott hangulatú leírásával. Így cselekedett kollégánk is, aki az egyik németországi riportútján feltűnt különlegességek közül az alábbit tekintette érdemesnek megjelentetni a lap 2009. október 26-i számában. (A nyitó képen a kölni Farina-ház.)

«Köln nevének hallatán az utazások kedvelőinek két fogalom „kattan be” azonnal: a dóm és a kölnivíz. Az előbbi, a történelmi katedrális méreteivel és múltjával egyaránt meggyőző vonzerejű.

A kölnivíz neve francia, gyártása talján gyökerű. A Rajna-parti metropolisba a XVIII. század elején költözött egy itáliai fiatalember, bizonyos Giovanni Maria Farina, aki 1709-ben illatszerkészítő műhelyt nyitott, és hamarosan a korábbiaknál több összetevőből álló kompozícióval lepte meg az úri közönséget: nemes borokból tiszta alkoholt desztillált, majd abba keverte bele az illatanyagokat. Így került „varázsüstjébe” példáuI limette, citrom, bergamot és narancs is. „Olyan aromát találtam, amely engem az itáliai tavaszi reggelekre, az erdei nárciszok és a narancsligetek eső utáni illatára emlékeztet” – IeIkendezett a 23 éves mester, aki a város francia neve után Eau de Cologne-nak, azaz kölni víznek nevezte el ígéretes produktumát.

Az illatszer históriáját jóI nyomon lehet követni a dómtól negyedóra sétára álló, a városházával átellenben felépült cégpalotában, az Obenmarspforten 21. szám alatt létrehozott múzeumban. A látogató jelentkezhet az óránként induló körsétára, vagy ha nincs annyi ideje, akkor vásárolhat itt némi szakirodalmat, és természetesen kölnit, parfümöt, egyéb illatszereket a Farina óriási választékából. A szakképzett vezető az emeleti teremben a cég történetét meséli el, majd az alagsorban berendezett műhelyekben bemutatja a gyártás folyamatát is. Láthatók itt például a háromszáz évvel ezelőtt bevezetett szabványos kölnisüvegek, amelyek karcsú megformálása lehetővé tette, hogy boldog (és jó pénzű) tulajdonosa akár a csizmaszár melletti hosszúkás bőrhüvelybe csúsztatva távoli utazásokra magávaL vigye, használatával a lábbeli szagát ellensúIyozza.

Maga a kölnivíz elnevezés a városon, sőt Németföldön túl is elterjedt, elég utalni régies otkolon szavunkra, vagy akár az orosz ogyekolonra. A Kölnben készülő illattermékek közül még közismert a 4711-es család, amely a NapóIeon idejében meghatározott házszámról kapta az elnevezését.

A látogatók a korhűen berendezett Iaboratóriumban ,,illatkóstolásban” is részesülnek, az idegenvezető hölgy legalább öt aromaanyagot tartalmazó üveget tart külön-külön mindenkinek az orra alá, teret engedve a találgatásoknak, hogy milyen illat búvik meg benne. A rózsáét általában felismeiik, de szagszakember a talpán, aki például az ámbrát egyből eltalálja. A cég számos uralkodóházat, pénzembert, művészt tudott és tud üzletfelei állandó megrendelői között. Ennek megfelelően alakítják áraikat is, ám szerintük ha a reménybeli vásárló készítményeik illatát összeveti más kölnivizekével, hajlandó mélyebben a zsebébe nyúlni. Az első segítség az a kis, zsebóra alakú üvegcse, amelyet az öteurós belépődíj fejében, a körséta végén egy leírással összecsomagolva és aranyszáIlal átkötve minden vendég megkap.»