Az orbáni pedofilbotrány után a Carmina Burana kettévágása rengette meg valamennyire a fideszes világot. Persze most előhozakodhatnánk azzal, hogy aki Magyarországon kórházba kerül, már ha éppen talál a számára nyitva tartót, az az európai átlagnál jóval nagyobb eséllyel kap valami csinos és nem egy esetben halálos kórházi fertőzést,

hogy az ultrahang-vizsgálatra május legvégére jutott időpont,

hogy a magyar tudomány miként szorul ki a világ akadémiai vérkeringéséből,

hogy az egyre másra épülő, környezetszennyező és szabályozásokra fittyet hányó gyárak miként pusztítják a jövőt,

meg hogy az ország Döbrögije miként igyekszik a putyini terveknek megfelelően, ahol csak lehet, beakasztani az európai egységnek és Magyarországot a pária létbe lökni és így tovább.

„Van gond” – jegyezte meg a parkőr, amikor hegyes botjával kiszúrta a gyerekek labdáját, amit már másodszorra rúgtak be a „Fűre lépni tilos!” táblájú, régen kiégett, kikopott, gazzal felvert, de általa még mindig védett területre.

Van gond. Az Opera műsorpolitikáját a roppanós virsli megfővéséhez kell igazítani. És amikorra a töltöttkáposzta ízei is összeérnek, az üstdobos utoljára üt verőjével a kifeszített bőrre. Az új operai szakácskönyv gondosan szünetekre bontja a zeneirodalmat. Mozart a leveseknél, Wagner a húsoknál, Rossini a desszertlapon található.

A gasztronómia – kultúra. Ott a helye az Operában, ami mégis csak a kultúra fellegvára.

Közben a Nemzeti Múzeum vezetése mellett megkapta a legtöbb országos múzeum irányítását egy Romániában óvónőképzőt végzett basszusgitáros. Sokak szerint ez botrány, pedig már az elődje is botrány volt, sőt az is, amikor ő maga a Petőfi irodalmi Múzeum vezetését kapta meg – még ha kétségtelen, nem hajtotta is végre nagy tervét a magyar irodalom 70 százalékának a kukázásáról.

Még szerencse, hogy Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István egyelőre nem érdeklődik a tudomány és a művészetek iránt, mert különben a múzeumokat is hazavitték volna.

Közben a hadtörténetit kiebrudalták, mert a kaszinós miniszter szép kilátást akart az irodájából és pont útban volt valami műtárgy. A közlekedésit már rég lebontották, a természettudományit meg kitelepítették, az építészeti múzeum, szegény, felszívódott. A néprajzi valóban kapott egy új épületet, hogy az egykori feudálkapitalizmus régi dicsőségét hirdethesse. Most éppen felkészül a Nemzeti Galéria, hiszen a valamikori királyi vár mégiscsak arra való, hogy a király ott székeljen. Mármint: ott legyen a trónterem, ha még nem király is, de már gondolt rá.

A kultúra a libsibolsik és a tugyukkik eszköze arra, hogy megakadályozzák a középpályásokat a góllövésben. A szotyola meg a mi fegyverünk a világ ellen. Köpni kell, pfúj.

A fő színházigazgató hatékonyan nyírja ki a konkurenciát, mindenkit, aki mást akar. Ő persze csak a hatalmat akarja, ami a kinyírásra kell – így harap a kígyó a saját farkába. Amit nem a kutya csóvál, hanem Vidnyánszky. Aki most a vidéki nemzeti színházakat is maga alá akarja gyűrni – nem mintha ott nem a saját személyzete lenne már. De és mégis és csak. Bóni gróf felkészül:

„Mert hülye vagyok azt belátom, de ez itten a barátom és én arra büszke vagyok, hogy kettőnk közül, ő a nagyobb…”

De örvendezzünk, mert mindjárt itt van minden idők legdrágább magyar filmje. Igaz, alkotóiknak kétszer be kell jönniük a szobába, hogy az egyáltalán üres legyen.

Mindenesetre a moziközönség pattogatott kukoricás zacsijára szerintem ezt a szöveget nyomtatják majd:

„Mert győzni fogsz, dicső respublika, / Bár vessen ég és föld elédbe gátot…” – Lehet kérni kecsöppel és sajtmártással is.