Nagyszerű szóképekkel, hasonlatokkal telirakott szónoklattal jelentkezett Orbán Viktor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, amelyen ugyanolyan sujtásos-pruszlikos táncosok roptak március 15-e alkalmából, mint Rákosi Mátyás, Kádár János (és talán Horthy Miklós) idejében is.
A szónoklat legjobb részében a két kőtörőről beszélt. Az egyik csak követ tört. A másik katedrálist épített. Vagy:
A mai nyugati világ azt hirdeti, hogy az emberi élet, de legalábbis a politikai élet legfontosabb kérdése, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre. Micsoda kolosszális tévedés! Ugyanis a dolog éppen fordítva áll: nem az a kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem az, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra, valójában ezen múlik minden.
Csakhogy itt már félresiklott minden. Mi az, hogy a „nyugati világ”? A politikai szóhasználat szerint az Egyesült Államokat, az Európai Uniót és a NATO-t jelenti. Nem vagyunk a tagja? Nem vagyunk a része? Orbán Magyarországa nem tartozik ide? Az EU-ba, a NATO-ba…
Most még.
Mert ezután jön a miniszterelnök érvelésének elmebetegségre hajazó része? Elindul és elfoglalja Brüsszelt. Hogy olyan legyen az Unió, ahogy ő szeretné.
Mit képzel ez az ember? Magyarország után Európa diktátora is lehet?
Előre megírt szöveget mondott, azaz olvasott föl. Jó beszédírók művét. Csakhogy így nem jutott ideje visszaszólni Amerikának.
Holott Washington üzent neki.
