Kicsit feleslegesnek érzem magam, kritikát kellene írnom egy filmről, elmegyek a bemutatóra, ott megtudom, hogy nem a 23-as villamos, hanem isten hozott, aztán rájövök, hogy feleslegesen figyelek, memorizálok, jegyzetelek, mert a vetítés végén a film alkotói helyettem mondják, hogy csodát láttam, a fene sem akar velük vitatkozni – egyszer vágatlanul hallottam a producer, Rákay Philipet káromkodni, esélytelen lennék.
Szerencsémre, a Most vagy soha! jó film, nézhető, szórakoztató, érthető is, és ebben azt érthetőségben sokat segít a jóisten, nemcsak hoz, hanem meg is világosít, de talán többet segít egy flashmob.
Nem eredeti az ötlet, flashmobbal népszerűsíteni a filmet, magyar ember ezerrel köcsögöző, indulatszavas világában ritkán találkozik vele, az interneten esetleg látja a villámcsődületet, egy esemény zenés, táncos, tömeges beharangozóját, eddig főként repterek, pályaudvarok, bevásárlóközpontok adtak helyet a meglepetésnek, de most az utca mozgósít, talán, százezreknek magyarázza el, hogy mit jelent is a Most vagy soha!
A magyar ember születéséből adódóan szófogadó, elmegy, amikor azt mondják neki, hogy nincs itt semmi látnivaló, de most csalogatják. Március elejétől készülhetett a nagy plakáttárlatokon már látható bemutatóra: szereposztás, rendező, enyvszagú hazafiság, most ez a legfontosabb, a migránsok, a városromboló főpolgármester, a betolakodó Brüsszel, a konzultáció marad a fasorban, szinte harsan a kürtszó, Magyarország ébredezz!
Amikor a „magyarember”, azt hiszi, hogy megkapott mindent, amit csak elvárhat előzetesben, akkor itt a plusz, nem kávépor, hanem igazi tejszínhab, a flashmob. Egy Magyar ember, nagy M-mel, kiáll az utcára, és azt mondja, amit a filmbéli forradalmárok, és az emberek, helyeselnek. A film alkotói nem kérték ezt a reklámot, kapták. Március 15-e dicsősége belesimul március 15-e valóságába, a pesti forrongást nem lehet másnak, nemesebbnek mondani a budapesti, az országos elégedetlenségnél, nemzeti színű a lobogó, de őszinte a felháborodás. Amikor a most vagy soha, nem flashmob, hanem egyszerű magyar mondat, akkor mindenki érti. „Üzenjünk közösen a méltóságos uraknak, hogy eddig és ne tovább! Induljunk meg együtt az úton és vegyük vissza közös hazánkat, hogy egy új európai Magyarországot építsünk. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” mondja Petőfi után szabadon, videójában a film fogadatlan prókátorra.
Urambátyám, ispán uram, tetszik érteni? Korábban egyszerűbben népszerűsítettek filmeket, a párt azt mondta, hogy útmutató, a párttitkár azt, hogy meg kell nézni, és az ember megnézte. Most majd a diákoknak lesz házi feladat a hazafias mozizás, felejt a hatalom, egykoron az orosz nyelv is kötelező volt. Valamikor, 1953-ban, mutattak be egy másik filmet, „Föltámadott a tenger” volt a címe, abban is szavalt Petőfi, abban is kiszabadították Táncsicsot a börtönéből, de akkoriban a tenger lassan támadt föl, előbb másfél óra, aztán három év kellett neki, de emlékszem, abban a filmben igazi sárban dogonyáztak a szereplők, a „Most vagy soha!” forgatásához műtrutymóban, azt elő kellett készíteni, valami szilárd talajra felhordani, kerül, amibe kerül. Talán nem véletlen a cím, „Most vagy soha!” stadionok után mozi, hatezermillió forintos költségvetés, egy szegényebb ország ennyibe belerokkanhat, de a gazdag kihúzza magát, az enyém, megcsináltam. A néző látványban, és nem számokban gondolkodik, karácsonykor megtanulta, aztán a covid-járvány idején újra felmondta a leckét, ha kell a bejgli vagy a lélegeztető készülék, akkor nem nézi az árát, kerül, amibe kerül, az övé.
Petőfi is az övé.
Berettyán Nándor: Petőfi Sándor
Egykoron megjelent a bankjegyen: ő volt a zöld tízes, többet ért a mai ötszázasnál, tetemét egy kazánkovács kereste, nőként találta meg, aztán Petőfi képe a napokban drónok rajzolták az égre, ne tessék sokáig bámulni, néhány héttel eltűnése előtt a költő orosz veszélyt emlegetett, ha jobban belegondolunk, a mai háborús vészhelyzetben, Szijjártó Péter megfelelőbb nemzeti hős.
A film évekig készült, mégis olyan friss, ropogós, mint a kemencéből kihúzott cipó. Nem volt itt kelesztés, sütés, a sóval, liszttel együtt kapjuk a készterméket. Ráadásul időszerű, most kell fogyasztani, amikor a változásra éhezünk. A forgatókönyvíró, a forgalmazó talán nem vette észre, a múlt és a jelen összekacsint, a forradalom mindig időszerű, nem lehet jegelni, felmelegíteni, legfeljebb átcímkézni, ez 48-as, az 56-os, amaz a tegnapi, de ilyen lesz holnap is, ráismerünk, a zsömlét sem tévesztjük össze a kiflivel. Igazából nem a kritikus gondja, a filmkészítőknek kell elszámolniuk a filmet pénzzel, tekintéllyel támogatóknak, hogy a történelmi akciófilmnek beharagozott, a „Most vagy soha!” inkább szól a NER ellenségeihez, mint a barátaihoz. Nekik üzen: nem beletörődni, nem megalkudni. Veszélyes ez a film, utólag talán az alkotók is rájönnek, hogy az utcán tüntető, rendőrökkel hadakozó, jogaikat követelő emberek nagyon is élethűre sikeredtek, példaképpé válhatnak, a kokárda rossz mellekre kerülhet. Ismerősek lesznek, már-már utódok, a tüntetőkre pénzért támadó banditák is, hiába tagadják a megbízóik, hogy nincs közük hozzájuk.
Aztán itt van a 12 pont, a nemzet kívánságlistája. Még nincs rajta az elszámoltatás, az európai ügyészség, a közpénzek átláthatósága, de rákerülhet: hatezermillió filmre, drónra, hozsannára. A jóisten villamosának többször kell fordulnia.
Kétórás a történet, izgalmas, üresjárat nélküli, Szendrei Júlia verekszik, Vasvári Pál nőket csábít, a Nemzeti Múzeum udvara disznóól, a néző tényleg azt érzi, hogy maga is ott van 1848 márciusában, az épületek, a ruhák, a használati tárgyak kórhűek, hitelességükért a jelenkori magyar miniszterelnök egykori iskolai padtársa felel, osztályzata, jeles. A forgatókönyv átgondolt, a rendező érezhető fegyelemmel mozgatja a szereplőket, a bunyók valódinak látszanak, még a Nemzeti Színház hónapokkal ezelőtt balesetet szenvedett tagja, Horváth Lajos Ottó is odateszi magát. Szó sincs tehát fanyalgásról, az érdemeket elismerni kell, tagadhatatlan, hogy a leggazdagabb magyar embert idézve, isten és barátok segítségével, a hazai filmipar legértékesebb, tehát legdrágább alkotása jelent meg a mozikban. Irány a csillagos ég, a forgalmazók már Hollywoodot keresik a térképen, a távolság megközelíthető, a Petőfit megformáló Berettyán Nándor talán az akcióhősöket kereső világ nagy felfedezettje lehet: „Most vagy soha!” – „Now or never!” A flashmob szervezői meg a jóistenhez fordulnak, tessék jobban ellenőrizni a jegyeket, a bérleteket! Egy nagy frászt – mondják a flashmob szervezői. Erről a villamosról le kell szállni! Talpra, magyarok!
Most vagy soha! (2024); 120 perc. Magyar, kaland, dráma, romantikus, történelmi, életrajzi. Nagyszabású történelmi kalandfilm a márciusi ifjakról és a napról, amely megváltoztatta a magyar nemzet történelmét. Rendező: Lóth Balázs, Rákay Philip, Kis-Szabó Márk, Szente Vajk. Operatőr: Dobos Tamás. Zeneszerző: Gulya Róbert. Szereposztás: Berettyán Nándor: Petőfi Sándor; Mosolygó Sára: Szendrey Júlia; Koltai-Nagy Balázs: Jókai Mór; Fehér Tibor: Vasvári Pál; Ertl Zsombor: Irinyi József; Reider Péter: Vajda János; Berettyán Sándor: Degré Alajos; Novkov Máté: Irányi Dániel; Lukács Sándor: Léderer Ignác; Szerednyey Béla: Landerer Lajos. Gyártó: FP Films, Lumiere Film & TV.