Egy néző a mozis Hollywoodról

(Kolláth György filmjegyzete) Zavarba ejtő mű Tarantino „Volt egyszer egy Hollywood” című filmje. Egy lassú, mímes, fura mozi; nézhető, bár ásítással követhető. (A nyitó kép forrása: bild.de)

Amerika félmúltja van a célkeresztben; volt már jobb. Hollywood aranykorának a színe és fonákja a főmenü; így és itt szerethető vajon? Élmény? Szo-szo! Vannak benne rendezői csavarok, ritká(bba)n eredeti megoldások; újra nézésre mégsem csábít. Tarantino nem a tehetsége javát adja; mást csinált, mint előzőleg, de nem jobbat.

Mindhárom filmbéli csúcsszereplő – kedvenc világsztár – elmarad egykori önmagától. Sőt, Al Pacino ráadásul itt mindössze túlsminkelt epizodista. A show-t Brandy kutya mimikája fémjelzi.

A kritikusok zöme dicséri. Az IMDb-én 7,9-8 pont körül mozog az érdemjegye; a magamé 5,5-6. A környezetemben értő méltatásokkal nem találkoztam. Többrétegű ellentmondásokat látni. Európai szemmel nézve amerikai fogyasztásra szánt, mutatós, sztárparádéval dúsított mozi: ennyi. Idegen miliő, letűnt kor: 1969. Ugyanakkor lassú víz partot mos; körülményes mese, nehéz felismerni az egyértelmű alkotói szándékot és látni annak eredményét. A 161 percnyi filmkocka rémesen sok: ennyi tartalom és történés nincs benne. Zavaró a rengeteg oda- és visszautalás, nem „nézőbarát” mozi.

A rendező és az operatőr sok jó közeli képpel érzékletesen mesél, hagyja játszani, beszélni a sztárokat. Azok produkálnak is egy-két színes momentumot, pár jó dialógust, bulit. Mégis: érződik a sima rutin is. Elsőrangú, 1960-as évekbeli zene szolgál többlet hatáselemként. De már, illetve még az erőszak is csak nyomokban üti fel a fejét, akkor viszont két ízben is brutális a képsor. A bosszú-motivum – ennek ellenére – halovány. Ez a film szimbolikusan sem viszi előbbre a tarantinós karaktert; nem megújító alkotás.

Negatív meglepetéssel is szolgál: Sharon Tate-ék éppen ötven évvel ezelőtti bestiális kivégzését köztudottnak veszi, ehhez a film egészét előzenekari próbaképpen vetíti a néző elé; majd „poénból” ott hagyja abba (s nem fejezi be) a munkáját, ahol a rémtörténet kezdődnék, megtörténnék. Befejezetlen „szimfónia” ez; ha álságos húzás nem is, de orros fricska a művelt publikumnak. Szerzői mű jött a fenegyerektől, mert már megteheti.

Leonardo DiCaprio a film egyik jelenetében.

Q.T. minden előző dobását láttam, a legtöbbjét kedveltem is. Anno új utat nyitott bizarr megoldásaival e század filmvilágában. Most nem(igen) lépett túl korábbi önmagán: azért baj ez, mert slussznak, záró ópusznak harangozták be ezt a 9. filmjét. Mondván, hogy ezzel a szerző véget vet(het) mozikészítő kedvének, igyekezetének. Végjátéknak, csúcs-hódításnak – szerintem – kevés.

Személyes vonatkozásom: a nyáron a barátaim csalódottan jöttek meg a moziból. Érveik, hivatkozásaik a mű idegen tartalmáról, illetve áttételes üzeneteiről, vontatottságáról, ritka és fura poénjairól és „befejezetlenségéről” hatottak rám. Nem listáznám mindezeket. Jobbára így tűnik föl már nekem is. Dvd-ről néztem meg a minap, jót is, rosszat is mutat az extravagáns rendező. Próbálom megírni, mik a fontosabbak. Jó az, hogy munka közben, akcióban (?) látható L. DiCaprio, B. Pitt, M. Robbie; a mellékszereplők közt is vannak ismert sztárok. Érdekes, hogy hihető visszatekintést kapunk az 50 évvel ezelőtti Hollywoodra, Los Angelesre, a hippivilág belső-külső ellentmondásaira, lepusztultságára, kitörési kísérleteire. Értékes az a szemléltetés is, amely a tévésorozat-függő, nívótlan, heppiendes maszlaggal leöntött nézőigényt lehúzza. Igaz, mindeközben fényesen belőle él. Nem rokonszenves, hogy ebben a miliőben téblábol(ná)nak a korabeli nagy nevek (Polanskiék), itt a kisszerűségükben is megformált, letűnt sztárok. Akik még így is elég jól érezték magukat. Bajaik ellenszenvesek, egyes személyek visszataszítóak, viselkedésük fennhéjázó és otromba; ez elidegenítő ugyan, de sebaj, ez Amerika. Ámde vajon az alkotó fontos-e, vagy az alkotása – koroktól függetlenül. Imidzs-rombolás premier plánban?! Nem feltett kérdés: ki van kiért?! A gyenge humorról két példa:

1.) Poénnak vélt jellemzés valakiről, két férfi dialógusában: testvérnél több, hitvesnél alig kevesebb.

2.) Cliff Booth a szerepbeli neve B. Pittnek. Egy George nevű egyénnel társalog, aki viccből John Wilkes Booth-ként akarja hívogatni őt; történelmi utalással az ilyen nevű gyilkosra, aki megölte Lincoln elnököt. Névvel nem szórakozunk ideát, a tengeren túlon ez megjárja?!

Ma már minőségi szempontból egyre gyakrabban jelentkeznek tartalmas, életszerű, hiteles és fontos mondanivalót feldolgozó tv-sorozatok: pl. a Drót. Ez más világ(nézet), mint pl. 50 éve voltak a silány western-szériák, bornírt rendőrkrimik. Ha ezt (is) akarta volna Q.T. tanulságként elénk rakni, az bizony számítana. Hát?! Ambivalencia érződik, mivel ugyanazt kritizálni, lenézni, ámbár elismerni, adottnak venni, megemelni egyszerre nehéz: szerintem neki sem sikerült. Egyensúlyozott; le sem esett, fent sem maradt. Nem steril mozi a Volt egyszer… de nem is sarokkő. Akadhat majd, aki jobban lát és többet, mélyebbet hoz ki a 20. századi múltidézésből. Példa: M. Scorsese The Irishman-je (Az ír).

A főcímlista fontosabb elemei: műfaja komédia és dráma, írta és rendezte Quentin Tarantino, nevezetes sztárjai: Brad Pitt, Leonardo Di Caprio, Margot Robbie, Dakota Fanning, Al Pacino, Timothy Olyphant, Bruce Dern, és talán végül, Bruce Lee szerepében Mike Moh.