Valahol csak otthon kell(ene) lenni

December 7-én rendezik meg a nagyvilágban a The Worlds Big Sleep Out-ot. A cél pedig az, hogy 50 ezer ember aludjék az utcán, és így hívják fel a figyelmet a hajléktalan emberekre. (A nyitó kép forrása: “A város mindenkié” blog)

A világ 50 városában szerveznek ilyen megmozdulásokat. Ily módon a résztvevők a saját bőrükön is megtapasztalhatják, hogy milyen helyzetben vannak a hajléktalanok. Világsztárok, Will Smith (a Newsweek a bolygó legbefolyásosabb színészének nevezte) és Helen Mirren (Golden Globe-díjas, orosz származású brit színpadi és filmszínésznő) az arcai az eseménynek, amely a demonstratív figyelemfelhíváson felül egymillió hajléktalan támogatására 50 millió dollárt szeretne összegyűjteni. Az adományokat jótékonysági szervezetek kapják, hogy a hajléktalanok megsegítésére fordítsák. A kezdeményezéshez bárki csatlakozhat, aki nem szeretné tétlenül nyugtázni, hogy emberek, mintegy 100 millióan a világon, fedél nélkül élnek.

Nálunk is megjön a mikulás, zsákjában minden jóval, persze ételosztások is lesznek az ünnepek táján a frekventált helyeken nagyvárosainkban, de: vannak-e valódi megoldásaink? Nem tudom hányan fognak Magyarországon csatlakozni Will Smith-hez és Helen Mirrenhez, de arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy kik olvassák Kovács Verának (a jobb oldali képen) a minap megjelent könyvét, az „Utak az erdőben”-t. Bármennyire súlyos olvasmány is, bizony, az előítéleteseknek, a kevéssé tájékozottaknak, de még a segítő szándékúaknak is üdvös lenne, a döntéshozóknak pedig egyenesen kötelező. Nem lehet egyvégtében végigolvasni, meg-megáll az ember a csokorba gyűjtött élettörténeteket pörgetve, és rágódik a szavakon, a gondolatokon.

Kovács Vera szociálpolitikus, az Utcáról Lakásba! Egyesület alapító tagja, a könyv szerzője, aki az egyesületét 2012-ben hívta életre önkéntes alapon, 2014 óta pedig bejegyzett szervezetként működteti. A közösség célja kivezető utak, lakhatási megoldások keresése a hazai hajléktalan-ellátásban jellemző szállók helyett. A szervezet ezért szociális bérlakások hálózatában támogatja hajléktalanságból kitörő ügyfeleit, fővárosi önkormányzatokkal és magánszemélyekkel együttműködésben. Az „Utak az erdőben” című könyv nem elsősorban az egyesület munkájának bemutatása, hanem mellbevágó figyelemfelhívás. Az interjúk nem csupán erdőkben készültek; olyan életutakat adnak közre, amelyek megmutatják, hogy kik sodródnak a hajléktalanságba, hogy milyen sorsok vezethetnek el akár a fővárost környező erdőkbe, ahol a leghidegebb téli éjszakákon is ezrek (!) alszanak, és legfőképpen, hogy a hajléktalan szó legyen az, ami: jelző, nem főnév, mert  – vegyük észre végre! – a hajléktalanok is emberek. És mennyiféle ember, mennyi egyéni sors! A huszonhárom fővárosi hajléktalan emberrel készült életútinterjúból szerkesztett kötet minden eddiginél közelebbi képet mutat az erdőben tengődők valóságáról, és arról, hogy hányféle okokból juthatnak erre a sorsra az emberek. Emberi kapcsolatok, barátságok, szolidaritás, napi küzdelmek, olykor csak egy kis vízért, hogy enni, főzni, mosakodni tudjon valaki. Az írni-olvasni nem tudó és a képzett, vackán mindig könyveket rejtegető, a magányos és a párkapcsolatban élő, az egészséges, a beteg, a beletörődő és a harcos, csak a helyzetük hasonlít, akár átlátják a rendszert, amelyből kihullottak, akár nem.

Az idén hét éve létező Utcáról Lakásba Egyesület első kezdeményezése a „kunyhóból lakásba” program volt, ami 30 hajléktalan embernek segített lakásba költözni úgy, hogy rossz állapotú önkormányzati bérlakásokat újítottak fel önkéntesek és a leendő bérlők, a hajléktalanok bevonásával. Néhány éve pedig „Lakhatást Most” néven lakásügynökséget alapítottak, aminek a közvetítésével lakástulajdonosok adhatják ki üresen álló lakásaikat rászorulóknak szociális alapon.

Az „Utak az erdőben” című kötettel arra szeretnének rámutatni, hogy a nagy érzékenységgel egybegyűjtött történetekhez hasonló hajléktalan életutak éppen annyira állnak össze „rendszerhibákból” és „determinisztikus élethelyzetekből”, mint egyéni tévedésekből.

Ehhez az olvasónak sajnálatos módon azt kell hozzátennie, hogy bizony részvétet nem ismerő társadalom csak részvét nélküli egyének tömegéből jöhet létre. Ne tessenek tiltakozni, hogy nem, én sem vagyok olyan, mi nem vagyunk olyanok. De igen, részvétlen társadalomban élünk és megbékéltünk vele. Mert a hajléktalanság a világon mindenütt probléma ugyan, ám e probléma mértéke, kezelése és a megoldások keresése a jól működő demokratikus társadalmakban nem úgy alakul, mint Magyarországon. Először csak vas könyöktámaszokat hegesztettek az utcai padokra, hogy fekvésre alkalmatlanok legyenek, aztán az aluljárók éjszakai lezárásával fenyegettek, majd a városszéli kunyhók lerombolása és a személyes holmik megsemmisítése következett, végül a törvény erejével bűnözőknek minősítették a hajléktalanokat. Mindeközben arról szól a híráram, hogy ott a szálló, tessék bemenni, ám töredéke a hely a rászorulóknak, illetve olyanok a körülmények, hogy a szállónál még az utca, az erdő is jobb.

Az állam beszél, a civilek próbálnak segíteni, de őket meg ellehetetleníti a hatalom. (Példa van rá: az önzetlen Iványi Gábor és segítőtársainak az ellehetetlenítése, vagy a krisnások, akiket korlátoznának a köztéri ételosztásban.) Mindeközben nincsen valódi állami szociális bérlakás-program, nem létesülnek olyan lakások, amelyek látványosan csökkenthetnék az áldatlan állapotokat. Ezt is csak civilek próbálják megvalósítani a maguk eszközeivel, mialatt karnyújtásnyira, Szlovákiában látványos erőfeszítéseket tesz az állam: szociális bérlakások százait építi fel. Számos hajléktalanunk – szégyen az országnak –, a szomszédos Ausztriába, Bécsbe megy hajléktalannak, mert ott emberszámba véve kap segítséget, legalább átmenetileg. Van ezernyi követhető, követendő példa, ami a hatékony segítségnyújtás, a működő szociális háló megvalósulását tenné lehetővé.

Csakhogy a magyar szociális védőháló annyira lyukas, hogy már szinte nincs is, hát ezért érezhetjük úgy, hogy részvétlen társadalomban élünk. Egyelőre, úgy látszik, beletörődve. Talán a Kovács Verák, a könyveik, a tetteik, de még a világ nagy akciói is, ha több hírverést kapnak és beszivárognak a gondolkodásunk mélyére és nem csak érdekességként, egyszeri eseményként, kipipált gesztusként jelennek meg a mindennapjainkban, akkor talán nem hagyjuk, hogy így legyen.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 22. cikke szerint mindenkinek joga van a szociális biztonsághoz, és élhet a társadalom nyújtotta gazdasági, szociális és kulturális lehetőségekkel.