Kis srácként tanultam meg, hogy a pofon és a tél mindig váratlanul érkezik. Engem már vertek pofán a grundon, foci közben egy szabálytalanság ellentételezéseként, az iskolában súgásért…
A tanítói nyaklevest sosem éreztem igazságtalannak, és persze jelképesen is odacsördítettek, olykor ez jobban fájt a fizikai erőszaknál. Egy bizonyos kor után az ember megtanul védekezni, először azzal, hogy elfut, másodszor azzal, hogy ő üt elsőnek, egy kis bölcsességgel már együtt lehet élni a pofon közelségével, ráadásul a pofon nem fúr alagutat a kerítés alá, és nem nevez idegenszívűnek, még akkor sem, ha azt mondom, hogy az emberi csalás kétharmados halmaza az, amikor a többség pofozkodásra használja a simogatásra kapott bizalmat.
Igazából nem is a pofonnal, hanem a téllel szeretnék foglalkozni, először is azzal, hogy a tél olyan, mint a MÁV, lehet menetrendje, de azt sosem tartja meg, a korai érkezése váratlan, a késői pedig idegesítő. Ráadásul a télnek van egy furcsa tulajdonsága, eltűntet apróságokat: földet, vizet, levegőt, olykor a szabadságot is. Ősszel például sétál az ember az erdőben, de tavasszal már nem léphet ugyanarra az útra, tábla fogadja, hogy magánterület, idegennek tilos a belépés. És ez történik kastélyokkal, az idegenforgalmi nevezetességből családi kúriák lesznek, a műemléknek nyilvánított házakról leveszik a védettséget tanúsító tábla, a balatoni szabadstrandok helyén kikötők épülnek, a proletárok helyét elfoglalják az újgazdagok, és mindez a tél leple alatt.
A hó nemcsak a tájat borítja be, hanem eltakarja a legalizált szerzést is. A salátatörvénykezésben a paragrafusok csirizként fogják az össze nem illő dolgokat, többnyire képviselői indítványokat, ilyenkor csúszik be a maflás a simogatások közé, édes istenem, van ilyen, félre csúszik a kéz. Száz szónak is egy a vége: itt a tél, a hómunkások és az ügyvédek szezonja, utóbbiaknak több a dolguk, készülnek a tulajdonlapok, a gazdagok a köz kárára gyarapodnak, még akkor is, ha a vagyontárgyakat nem a valódi gazda nevére jegyzik be.
A hoppon maradt telente visszasírja a gyermekkorát, akkor még feljárhatott a várba, bárhol fürödhetett a Balatonban, és ha esténként lefeküdt aludni, a párnáját reggel megtalálta a feje alatt…