Abban az évben, 1964-ben már másodszor jártam a Duna magyar- és horvátkimlei oldalát összekötő híd építőinél, beszámolván arról, hogy miként haladnak a nem mindennapi munkával. Ahhoz, hogy valós legyen a helyszíni tudósítás, természetesen igyekeztem minden részletet megnézni, mi több, utánozván is azokat, akiknek szorgalmából, ügyességéből végül kibontakozott az alkotás. A szerkesztőség vezetőitől aztán megkaptam a fejmosást, amiért testi épségemet kockáztatva másztam a betonfalon; nem akarták elfogadni érvelésemet: huszonévesen gyerekjáték az ilyesmi, része az újságírói munkának, elvégre nem haditudósítóként dolgoztam, a Duna szigetközi partjain nem lőnek, nem robbannak az aknák… (A nyitó képen kimlei hídrészlet; az alábbi írás 1964. július 21-én jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban.)

Csak keményen! – Győri László szegecsel, Józsa Bálint és Bucsa János alátart.

Tamás Jancsi úgy mászik a hídpillérre, mintha világéletében mást sem csinált volna. Ez a barna bőrű, izmos, fiatal ács mutatta az utat és a módját, hol és miképpen lehet hat-hét méter magas, sima betonfalra fölmászni. Csak egy létrát illesztettek a fal mellé, de az fél útig sem ér. A létra legfelső fokáról már erő és ügyesség dolga följebb jutni. Jancsit követtem hát, a betonból ágaskodó vastüskékbe kapaszkodva és az ő segítségével jutottam a pillér tetejére.

– Jó a kilátás, ugye? – mutatott körbe. A műszak még nem kezdődött meg. Csönd volt a Kis-Dunán és a faluban is. Ezen az oldalon Magyarkimle, a túlsón Horvátkimle. („Kémle” volt mindkettő hajdanán, innen kémlelték elődeink az ellenséget, a Duna partjáról. Egyszer a törököt, másszor a labancot…)

Mintha csak egy horvátkimlei kakas szavára vártak volna a hídépítők, úgy egyezett a munkakezdés pillanata a kukorékolásával meg a gépek indulásával. Földübörögtek a motorok. A markológép kanala reggelire éhesen kitátotta száját, és alábukott a Duna közepén ágaskodó „szekrénybe”. Jól megtömte magát, aztán szép lassan elfordítva nyakát (Tomasits János vastag kötéllel irányítja a nagy kanalat, nehogy a szekrény falához verődjék), autóra rakta a friss Duna-víztől csöpögő kavicsot. Egy markolásnál alig

egy centiméterrel vagy még ennyivel sem süllyed lejjebb a szekrény, a mederpillér alapja. Mikor kerül a víz alá? Hányat fordul addig a gép nyaka, és mennyit markol a kanál, míg elsüllyed a szekrény? Ki tudja, ki számolja?!

Vízre szálltak az ácsok. Újraépítik a pallóhidat. Mint valami óriás karikásostor, levegőbe emelkedve átkunkorodott a másik pallóra a hajókötél. Borbély Gábor dobta, az ácsok vezetője. A másik oldalon valaki elkapta, hurkot kötött a végére, és szálfagerenda derekára erősítette. Ezen az ideiglenes egy- szál-gerenda-hídon jutottunk

a túlpartra, Horvátkimlére. Hosszú csőrű szállítószalagon érkezett a zsaluzókhoz a beton. A vibrátor egyenletesen tömítette a deszkalapok közé. „Erősnek kell lennie” – mondták az ácsok, és türelmesen várták, mint nyugszik meg a beton …

A hídépítők szeretnék a határidő előtt két héttel átadni a forgalomnak az új Duna-hidat. Kollégáik, a vasszerkezeti szerelők is igyekeznek. Föltüzesített, izzó szegecs hullott Józsa Béla elé. Rég kiszámított mozdulattal dobta társa a „tábori kohó” mellől. Fogóval illesztette a lyukba, aztán Bucsa Jánossal alátartottak. Győri László megnyomta a kalapács indítóját, és néhány másodperc alatt legömbölyödött a szegecs feje, megkékült, mint akit agyonvertek…

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)