Szerzőnk a Boszporusz partján nézett utána, hogyan készül a nem-EU-tag Törökország megapolisza az Európa kulturális fővárosának címével járó kihívásokra. Cikke 2008. február 13-án jelent meg a legnagyobb példányszámú hazai napilapban, a Népszabadságban. (A nyitó képen: Hagia Szophia, a bizánci építésű hajdani ortodox bazilika Isztambulban.)

Európa és Ázsia találkozásánál a 12 milliós török világváros intenzíven készül arra, hogy – Péccsel és a Ruhr-vidéki Essennel egyetemben – két év múlva átvegye az európai kulturális főváros stafétabotját a 2009-i nyertes Linztől és Vilniustól.

Bár még csaknem két esztendő hátravan, az isztambuli belvárosban, az Istiklal Caddesi utcában berendezett központban már buzgón dolgoznak a siker megalapozásán az Istanbul2010 szervezőbizottság többségükben ifjú munkatársai. Mint ismeretes, 2004-ben az EU kulturális miniszterei úgy döntöttek, hogy 2009-től évente egy régebbi és egy új tagállam együtt adja Európa kulturális fővárosát, harmadikként pedig olyan város is pályázhat, amely nem az EU területén fekszik.

Tény, hogy kevés olyan települést találni Európában – unión belül vagy kívül, egyre megy –, amelyre annyira ráillenék ez a szerepkör, mint az évezredek kulturális örökségét koncentráltan magában hordó egykori Bizáncra, a későbbi Konstantinápolyra, a mai Isztambulra.

Az ötletgazdák a „Négy elem városa” szlogennel kívánnak egyéni színezetet adni a készülő kulturális kavalkádnak: a föld, a levegő, a víz és a tűz – az ókori filozófusok által meghatározott őselemek – képezik az alapot és a hátteret a programokhoz, jelezve, hogy e gyakran összeférhetetlen fogalmak is egybekovácsolhatók a kultúra segítségével.

Ami a gyakorlati munkát illeti, ebben jelenleg a „föld” dominál – a városban szinte hegyeket mozgatnak meg, hogy a történelmi negyedeket kiszabadítsák mindaz alól, amit „rákentek a századok”. Különösen az Aranyszarv-öböl környékén tapasztalhatók már ennek a földmozgásnak az eredményei, a part menti sétány többnyire megtisztult, az ottani – nem csak muzulmán – templomok régi fényükben ragyognak. Folyik a belső renoválás az Aja Szofia-székesegyházban, szomszédságában a Kék mecset (Ahmed szultán dzsámija) viszont hibátlan szépségben várja a látogatókat. Az egyes érintett városnegyedekről elnevezett felújítási teendők olyan feladatokat tartalmaznak, mint például az Isztambuli Múzeum restaurálása, az Archeológiái Múzeum átalakítása, az ősi Theodosius kikötő megnyitása, a Taskazik hajógyár rekonstrukciója. Az évszázadokra visszatekintő Rami kaszárnyák helyén épül az Isztambuli Könyvtár; újabb galériák és más művészeti központok nyílnak meg 2010-ig.

Bár az isztambuliak körében nem vita, hogy meg kell felelniük a kulturális főváros kihívásainak, az átalakításokkal és a költözésekkel járó nehézségeket az érintettek nem mindenütt fogadják osztatlan lelkesedéssel. Most éppen a Sulukule negyedben csaptak magasra az indulatok, az itteni, többségében roma lakosság keményen hadakozik az ellen, hogy a városvezetés „rendezés” címen 620 házat lebontasson. A helyi aktivák arra hivatkoznak, hogy a romák 1054 óta élnek itt, jellegzetes kulturális színfoltot alkotva a város tarka palettáján. A 2010-re készülődés jegyében egyébként már az idén is számos „felvezető” programot rendeznek Isztambulban, az egyik a cigány fesztivál, május 4–9. között.

Törökországban csaknem minden akcióra rányomja bélyegét az Európai Unióba történő felvétel előmozdításának szándéka, annak dacára, hogy – nem utolsósorban egyes nyugati fővárosokból érkező negatív megnyilvánulások hatására – a belépés támogatottsága a közvélemény-kutatások tanúsága szerint az öt évvel ezelőtti 70 százalékról 30-ra esett vissza. A felzárkózás híveinek ezzel együtt szilárd meggyőződésük, hogy Európa kulturális fővárosaként az isztambuliak be tudják bizonyítani: a program egyengetheti az utat – egyes helyi elképzelések szerint a 2014. január 1-jével megvalósuló – uniós tagság felé.

Ez is, és az itt hagyományosnak tekintett, jó magyar–török kapcsolatok is motiválják, hogy az Istanbul2010 szervezői különleges figyelmet fordítanak a másik két európai kulturális fővárossal fejlesztendő kapcsolatokra. Nilgün Ören asszony, a szervezőbizottság igazgatóhelyettese elmondta, hogy Péccsel máris több együttműködési elképzelést egyeztettek, így például a Mecsek aljáról Vasarely- és Csontváry-kiállítás megrendezéséhez várnak anyagot, ők maguk pedig pazar történelmi kincseikből és a modern török művészet alkotásaiból állítanának össze kollekciót a magyar, illetve a német partnervárosnak.

Hogyan tovább?

A fenti cikk szerzője Törökországban az egyik pénzintézet által adott ebéden beszélgetésbe elegyedett egy Estra nevű csinos, fiatal hölggyel. Egy éppen aktuális téma jelezte, hogy az ország vallási hagyományai súlyos akadályt képezhetnek az Európai Unió felé vezető göröngyös úton…

– Mióta dolgozik ebben a bankban?

– Már két éve. Rögtön az egyetem után itt helyezkedtem el.

– Akkor nyilván emlékszik rá, hogy egyetemista korában találkozott-e a fejkendő-problémával…

– Nekem soha nem okozott gondot, bár én is hallottam olyan esetről, amikor egy hívő fiatal lány azért nem felvételizett, mert az egyetemeken tiltják a kendő viselését.

– Miért, másutt szabad?

– Nem, ez minden intézményben tilos, iskolákban is, munkahelyeken is.

– A fejkendő viselője az iszlám követéséről tesz tanúbizonyságot?

– Valóban, ezt a mélyen vallásos muzulmán nők viselik elsősorban, de csak a magánéletben. A törvény csak az egyetemekre terjesztené ki a lehetőséget, a főiskolákra és máshova nem.

– Ön helyesli a változtatást?

– Voltaképpen igen. Hiszen annál demokratikusabb egy ország, minél szélesebb jogokat élveznek polgárai, ugye? És itt erről van szó. Aki akarja, viselje.

– De hogyan tovább? Az a lány, aki az esetleges törvénymódosítás után kendővel jár az egyetemre, miként reagál majd arra, hogy munkahelyén már nem viselheti ezt a vallási jelképet? Mi lesz, ha a fejkendős hallgatónők vagy fiúk megszólják „fedetlen” fejű diáktársnőiket, mert nem elég jó törökök, vagy muzulmánok?

– Remélem, ez nem következik be, nagyon remélem…

Isztambul, 2008. február.

(A szerk. kérdése: Ki látta már fejkendő nélkül Erdogan török államfő feleségét?)

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)