Az újságíró archívumából: Történelmi lecke – otthoniaknak

Szerzőnk, a Népszabadság prágai tudósítója a cseh–szlovák válás után – a szerkesztőséggel egyetértésben – 1993 márciusában átköltözött Pozsonyba. Szlovákiában ugyanis jóval több aktuális téma várt megírásra, mint a régi fővárosban, elegendő az akkor erős hullámokat verő bősi vízlépcső ügyére vagy a nemzetiségi kérdés kezelésével kapcsolatos nézeteltérésekre emlékeztetni. Annál nagyobb volt az öröme, amikor az utóbbi problémakörből pozitív fejleményekről tudott beszámolni – mint az alábbi cikkben, a legnagyobb példányszámú napilap 1993. április 28-i számában is… (A nyitó képen: a pozsonyi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium; foto: https://www.magyar-iskola.sk)

Az ajtóm előtt két lány és egy fiú toporgott.

– Üdvözlöm a hölgyeket és a fiatalurat – fogadtam szertartásosan a pozsonyi Duna utcai gimnázium történészválogatottjának tagjait, és jól tettem, hogy első látásra nem tegeztem le vendégeimet. Egyikük ugyanis a tanárnőjük volt, Kulcsár Mónika, aki felkészítette a csapatot az idei pécsi művelődéstörténeti vetélkedőre, és aki korban (is) igen közel áll tanítványaihoz. Látogatásukhoz pedig az adta az apropót, hogy az említett vetélkedőn, több mint száz hazai és határokon túli magyar iskola válogatottjai között az igen előkelő harmadik helyet hódították el.

– Sajnos, Both Anikó és Bernáth Szilvi nincsenek éppen Pozsonyban, így csak mi jöttünk Varga Ágival – mentegetőzött Szekeres Krisztián, aki – ha csapatkapitányi nem is, de egyfajta – csapatszóvivői tisztet töltött be Pécsett, és ezt a szereplését „lendületből” folytatta nálam is.

A verseny, amelyen részt vettek, elnevezésében is szép: „Adj emberséget az embernek, adj magyarságot a magyarnak”. A kérdések között egy előre meghatározott korszak történelmi, irodalmi, művészettörténeti, sőt zenei vonatkozásai is szerepeltek. A kezdeményezés négy éve Gyulán született meg, a Duna utcai gimnazisták tavaly vettek részt először a találkozón, akkor az írásbeli előfordulóban hatodik helyen végeztek. Az idei összesített eredményük, az elért harmadik hely azonban olyan fegyvertény, amelyre végképp nem számítottak.

Ezt már a tanárnő meséli el, az idén érettségiző Krisztián és a harmadikos Ági buzgón bólogat. Az esemény házigazdája a tavalyi győztes, a pécsi Nagy Lajos Király Gimnázium volt. A négyfordulós verseny írásbeli dolgozatok beküldésével kezdődött; a 102 induló középiskola közül huszonnégy jutott tovább, ebből a csoportból húszan jöttek el a Mecsek aljára, hogy ott újabb írásbeli, majd szóbeli feladatok megoldásával kialakítsák a végeredményt.

Az idei témakör a kiegyezés utáni idők, a dualizmus kora, az akkori Magyarország volt. A pozsonyiak az előselejtező írásbelijében az 1868-as nemzetiségi törvényt dolgozták fel, ami a jelenlegi Szlovákiában többszörösen vitatott kérdés, és ahhoz, hogy erről írjanak, nemcsak tudásra, hanem némi kurázsira is szükség volt.

A csapaton belül sikerült jól elosztaniuk a „tárcákat”. Krisztián volt a történelmi szószóló, a két negyedikes lány az irodalomban mozgott otthonosabban, Áginak pedig a „mindenes” szerepkör jutott, ami viszont ragyogó felkészülési lehetőséget is jelentett a számára a jövő évi – Miskolcon megrendezendő – újabb erőpróbához. Ő ugyanis akkor lesz negyedikes, és Kulcsár tanárnő máris számol a részvételével. A „kiöregedők” egyetemre készülnek: a lányok magyar szakra, a történelemrajongó Krisztián pedig jogra. Ő teszi hozzá, hogy valamennyien Pozsonyban a Komenský Egyetemet célozták meg, jóllehet a pécsi sikerről szóló oklevelet – Magyarországtól eltérően – nem valószínű, hogy itt beszámítják a felvételinél. Ha mégis – kellemes meglepetés lenne valamennyiüknek.

De hát végül is miből állt a sokat emlegetett erőpróba, mit kellett tudni? A tanárnő és két diákja egymás szavába vágva meséli, hogy a dualizmusról, az Osztrák–Magyar Monarchia kialakulásáról, időszakáról gyakorlatilag mindent. Persze – teszik hozzá – ez még mindig jobb volt, mint a tavalyi verseny, amely a legeslegújabbkori magyar történelmet ölelte fel, szinte a találkozó napjával bezárólag (amire – szerintem – nemcsak szomszéd országbeli középiskolásokat, hanem még a hazaiakat is túlzás volt bevonni).

A már említett nevezési írásmű után a szervezőktől kaptak egy tesztfeladatot, azt még Pozsonyban dolgozták ki, e munka sikere volt a pécsi meghívás közvetlen előfeltétele. Ott a húsz csapat együtt esett át egy újabb, négyórás írásbelin, és innen került a legjobb öt – köztük ők is – a szóbeli döntőbe. Ez már túlment minden várakozásukon, hiszen nemcsak a közvetlen vetélytársakat, a galántai és a révkomáromi gimnazistákat előzték meg, hanem az Erdélyből érkezett csapatokat, sőt híres magyarországi középiskolák válogatottait is lekörözték. Mégpedig úgy, hogy Szlovákiában a történelem nincs is a kötelező érettségi tantárgyak sorában. (Kulcsár Mónika ezzel együtt vezet egy történelmi szemináriumot azoknak a negyedikeseknek, akik e tárgyból egyetemi felvételi vizsgára készülnek). A pozsonyiak jó szereplésének amúgy örvendetes ténye elgondolkodtató kellene, hogy legyen az érintett magyarországi tanintézetek osztálytermeiben és – főleg – tanári szobáiban. Az is több mint furcsa, hogy pesti csapat a legjobb húsz közé sem került be. (Budai sem.)

A szóbeli döntőn azután szinte felszabadultan feleltek a kérdésekre, hiszen az első tízbe való bekerülés tervét már túlteljesítették. Három órán át folyt a kérdezz-felelek, méghozzá olyan feladatokkal, hogy foglalják össze két percben, miként hatott a kiegyezés a magyarországi politikai pártokra és az emigrációra vagy készítsenek képzeletbeli interjút Vajda János költővel, mégpedig – hogy nehezebb legyen – az agg Vajdával… Közben a nézőtéren a kiesett csapatok tagjai árgus szemekkel figyelték, hogy akik náluknál jobbaknak bizonyultak, tényleg szuperek-e, vagy csak mázlisták.

Ágnes itt közbeszól, elmeséli, hogy a zenei feladványok – ez az ő asztala volt – legfeljebb csak a publikum számára jelentettek némi felüdülést, a ringben lévőknek néhány ütem elhangzása után már felelni kellett a feladott kérdésre. Ez tette teljessé a szóbelit.

A huszonnégyes döntőbe más külföldi gimnáziumok is bejutottak, de bizony akadtak olyanok, akiknek nem futotta útiköltségre, ezért vettek részt rajta – mint említettük – mindössze húszan. A pozsonyiaknak is maguknak kellett a menetjegyet állni, ami Pécsig és vissza 890 korona volt, az összkiadások pedig 4500 koronára rúgtak. Ezt a szülői pénztárcák mellett már csak az iskolát támogató Esterházy János Alapítvány segítségével lehetett előteremteni. Pedig a pécsiek mint szervezők és házigazdák nagyon sok mindent átvállaltak, és jól néztünk volna ki – teszi hozzá némi keserű iróniával a tanárnő –, ha megnyerjük a versenyt, s vele a jövő évi rendezés jogát.

Nos, ez a „veszély” ezúttal elhárult a fejük fölül, csupa megnyugtató hírrel érkezhettek haza és állhattak Popély Gyula igazgató (maga is jeles történész-politikus) és a gimnázium elé: általános harmadik helyezés, a legjobb határon túli csapat díja és más jutalmak. A négy diákot és tanárjukat gratulációk, ünneplés fogadta, kell-e mondani, hogy megérdemelten. Máskor is nyertek már országukon belül versenyeket, jól összeszokott csapat ez, kár, hogy hárman elmennek – mondja egy szuszra a tanárnő, de hozzáteszi, hogy az eredmények közül ez a legutóbbi a legkedvesebb, mintegy rátette a koronát az eddigiekre. Az erkölcsi siker mellett a díjak, a tárgyi emlékek is a csapat útipoggyászában lapultak, midőn az emlékezetes pécsi szereplésről hazautaztak. Vázákat kaptak a Zsolnay Porcelángyártól, történelmi könyveket, egész sorozatokat a zsűritől, érdekes hologramos képeket a tavalyi rendezőktől, a tatabányaiaktól – s bár mellékeltek hozzájuk kiviteli igazolást, azért kissé aggódtak, hogy mit szólnak majd a vámon…

– S mit szóltak?

– Semmit, sőt amikor megtudták, hol és hogyan szereztük „kincseinket”, gratuláltak nekünk.

– A magyar vagy a szlovák vámosok?

– A magyarok is, a szlovákok is…

Az archív lappéldányt az Arcanum, Magyarország legnagyobb, folyamatosan bővülő digitális periodika-adatbázisa bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezésére. Köszönet érte!