(Szerző: Iván Gizella/ujnepszabadsag.com) Ahányszor bemegyek egy boltba, legyen az kisebb, nagyobb, magyar, vagy multi, mindig bosszúsan jövök ki. Nagyon zavar, hogy az üzletek is olyan sivárok lettek, mint az emberi kapcsolataink. Lelketlenek. Jó tudom, ezt így fura kijelenteni, de igaz. (A nyitó kép: Halász Géza Boszorkányok.)
Hiszen gondoljunk csak bele! Olykor, ha nagyítóval keressük, akkor sem találunk egy eladót sem a polcok között. Persze mi, vevők is, mintha láthatatlanok lennénk. Az eladók mintha direkt bujkálnának előlünk. Pedig de jó lenne kérdezni ezt azt. Mert nekem csöppet nincs kedvem végigjárni mindent, szeretek céltudatosan vásárolni. Csak azt veszem meg, amire szükségem van. Engem hiába csábítanak polcnézőbe, ha nincs rajta a kis cédulámon, mit kell vennem, felőlem lehet ott féláron, vagy ingyen is, nem kell. Nem és nem.
Biztos öregszem, hogy egyre gyakrabban a múltba révedek, de mit csináljak, ha tényleg úgy gondolom, régen élmény volt egy boltba bemenni. Ott volt, például, Miskolcon, az utcánkban Klein bácsi zöldségesüzlete. Ma is emlékszem, mindenkihez volt egy kedves szava. A gyerekeket meg különösen szerette, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy lopkodják a szőlőszemeket.
De a gyors kezű pénztárosra, aki egy pillanat alatt szeretne megszabadulni tőlem, aki gépiesen csak annyit kérdez mindenkitől, kártya vagy készpénz, vagy az eladóra (?), aki elszalad előlem, biztos nem fogok emlékezni. Az öregúr, Klein bácsi, viszont örök emlék maradt. Ő minden nap úgy ment el a piacra, hogy előtte a vevőkkel megbeszélte, mit hozzon. Nem pakolta tele a kis boltocskáját felesleges dolgokkal. Mindig minden friss volt nála. Nem is maradt egy szem áruja sem a könnyen romlandókból estére. Ha valami nem akart elfogyni, azt estefelé sokkal olcsóbban adta.
Persze a ruhásboltban is, ahol nem volt valami nagy választék, azonnal odajöttek a vevőhöz, kedveskedtek, csak vegyünk már valamit.
De még tízen-, vagy inkább húszonéve a hegyen is volt egy olyan zöldséges bolt, ahová nemcsak vásárolni járt az ember, hanem egy kis jókedvért. Jó szóért. Mert Attila, a zöldséges, lehet, sokan emlékeznek még rá, fantasztikus figura volt.
Kérek egy kiló szőlőt, toppantam be a boltjába. Azt nem kér, s jelentőségteljesen nézett rám. A fiúk a nektarint szeretik. Aha. Szóval savanyú a szőlő, konstatáltam. Majd, hogy vettem a lapot, megszólaltam: jaj, nem is tudom mit kérek akkor… ja igen, nektarint.
Történt egyszer, télen, hogy elkopott a hóseprűm, persze Attilához szaladtam érte. Mert nála az is volt. Az üzlet tömve volt, ha jól emlékszem, az egyik ünnepelt válogatott focista is ott állt mögöttem, akkor is, mint mindig, savanyú képpel, sztársága teljes tudatában. Amikor sorra kerültem, kértem egy jó erős seprűt. Attila bement a raktárba, kihozta, magasra emelte, hogy lássa mindenki a boltban, és rám nézett huncut szemekkel. Majd így szólt: becsomagoljam, vagy…?
Ki ne mondja! Szóltam rá. Nem tudok repülni, tettem hozzá, de már csak halkabban. A közönség, a savanyú képű is, meg csak nevetett. Igen a közönség, mert itt egy színház született ebben a percben. A krumplik és az almák között, igazi szívet melengető előadás. Aminek a hangulatát hazavittük.
De visszatérve a seprűre, hogy miből gondolta, tudok repülni, azt nem tudom, de az első unokám is így hitte. Persze szegényt a fiaim bolondították el. Az udvaron a kezébe adtak egy seprűt és addig biztatták a négyévest, hogy menj csak nagyihoz, vidd oda neki, mert ő tud ezen repülni. Édesem ártatlan képpel és reménykedve állt meg előttem, nyújtotta a seprűt, s mondta: Nagyi! Repülj!
Sajnos csalódást okoztam neki, de ilyen az élet.
Azóta a zöldségesbódé is eltűnt a hegyről, Attila férjül ment egy holland nőhöz, s hozzá költözött. Én meg, hogy eljöttünk arról a környékről, egy másik helyen találtam ugyan egy zöldségest, de…. jó is, szép is az áruja, kedvesek is nagyon, csak az áraik… Sokszor inkább elmegyek a piacra, azt remélve, ott jobb, frissebb és olcsóbb gyümölcshöz jutok. Persze szó sincs róla. Már ott is megváltozott minden. Kóstolni nem lehet, de még megfogni sem engednek semmit, ha nem tetszik, menj arrébb. Még a pénzed sem kell.
Micsoda hülye egy világ. Hideg, rideg, s nekem ez nagyon fáj.
Különösen akkor, ha máshol azt látom, másként is lehet. Mondjuk, Bécsben bemegyek egy cipőboltba, s az eladó azonnal odalép hozzám, mit parancsolok. Majd meglazítja a kiválasztott modellben a fűzőt, s leguggol elém, ráadja a lábamra a topánkát. Meg a sportcipőt is. Ettől a gesztustól elolvadok, zavarba jövök. S közben magyaráz, hogyan kell tisztítani, tárolni.
Istenem, ezt mi miért felejtettük el!? Vagy ha a nagy áruházban, ugyanebben a városban, véletlenül nincs az a színű nadrág, amit szeretnék, vagy az a fazon, nyomban telefonál az eladó a másik áruházba, s pár perc múlva jelenti, van és mit akarok: elmegyek érte, vagy inkább holnapra idehozassa? És nem vagyok törzsvevő.
Tudom, itthon is vannak kivételek, csak elvétve. Van például egy kedvenc rétesboltom, ahol mindenkit úgy fogadnak, mint egy régi ismerőst. És a vevők bizony, hamar azok is lesznek, ismerősök, mert visszatérnek. A finom rétesért és a kedves fogadtatásért. Csakhogy ez a kakukktojás.
A minap itthon bementem egy szövetboltba. Csodás anyagok, fantasztikus kínálat és két eladó. Az egyik a pult mögött a telefonját nyomkodta.
Igen, nem viccelek, felnőtt nőről van szó. A másik meg, amint meglátott, beslisszolt a raktárba. Biztos sürgősebb volt, mint tőlem megkérdezni, mit akarok. Én közben addig sündörögtem a telefonos nő körül, hogy észrevett. Naná, a láthatatlan köpönyegem otthon maradt. Szóval észrevett és odabökte: mindjárt befejezem, s megyek, addig csak nézegessen.
Győzelemre állok.
Hű az anyját! De nem szóltam én egy mukkot sem. Ha te így, akkor én is, gondoltam, s megvártam, míg hajlandó velem szóba állni. Aztán belém bújt a kisördög. Megmutattam neki, melyiket akarom megnézni. Persze, minő véletlen, a legfelső polcon volt mindegyik. Létrát kellett hozni, leemelni… megjegyzem nem volt egyszerű művelet. Levetettem vagy hármat a magasból, aztán lazán kijelentettem: mégsem kérem, majd máskor visszajövök.
Azt hiszem ennyit megérdemelt.
