A világhírű utazási célpontok között a földrajzi és történelmi objektumok után következnek a műszaki haladás tanúi, mint például a párizsi Eiffel-torony vagy a brüsszeli Atomium. Ezeknél nehezebben megközelíthető, ám hasonlóan érdekes technikai műemlék felkereséséhez kívánt szerzőnk kedvet csiholni cikkében, amely 2007. november 8-án jelent meg a Népszabadságban.

«Az európai ősz, a korai tél a legalkalmasabb az indiai turistáskodásra. A Himaláját is ilyenkor érdemes megközelíteni. Az északkelet-indiai Sziliguri és Dardzsiling között a turista, ha siet, dzsippel közel három óra alatt felkapaszkodhat a nyugat-bengáli síkságról a 2200 méteres magasságba. Aki azonban történelmi atmoszférájú kalandra vágyik, nem hagyhatja ki az 1999 óta a világörökség részét képező „Toy Train”-t, azaz a játékvonatot, aminek keskeny (610 milliméteres) vágányát 1879 és 1881 között fektették le az angolok a zöldellő teaültetvények közé, hogy a gyarmati tisztviselők és családjaik a nyári forróság idején kényelmesen elérhessék India, sőt a brit birodalom egyik legdivatosabb hegyi üdülőhelyét.

A birodalom már a múlté ugyan, az üdülőhely azonban most is virágzik. A 150 éves, patinás Windamere Hotelben télen, amikor – ellentétben a „földszinti Indiával” – kisebb a forgalom, este forró vizes gumipalackot tesznek az ágyba, nappal pedig skót kockás pléddel takart nyugágyakról lehet figyelni a Himalája ormait, ha éppen nem bújnak el a felhők mögé. A magyar vendég nem mulaszthatja el felkeresni az angol temetőben Kőrösi Csoma Sándor sírját sem.

Mindehhez azonban előbb fel kell jutni Dardzsilingbe. Az utazó tehát – miután a legközelebb eső, bagdograi repülőtérről bevergődött a sziliguri vasútállomásra – megváltja jegyét a kisvonatra, amely előtt a jól karbantartott, apró gőzmozdonyt szinte szétveti az indulat. Ám hamarosan kiderül, hogy a gőz nagyobbik hányada a sípot szolgálja: eszeveszett fütyüléssel vág neki a szerelvény a 90 kilométeres távnak, s ez a továbbiakban sem változik érdemben. A sínpár és az út együtt fut, s a vonat vagy százszor keresztezi az utóbbit. Csak a legritkább esetben fordul elő baleset, jóllehet, a szerelvény oldalánál rendre felbukkannak a helyi árusok, hogy rejtélyes szendvicsekkel, gyümölcsökkel és a méltán jó nevű dardzsilingi teával kínálják az utasokat. Akik először élvezik a bámészkodási lehetőségeket, ám gyakran hamar elfogy a türelmük. (Így járt az a norvég kiránduló is, aki megpillantva dzsipünket a félúti megállóhelyen, két bőröndjével kiugrott és könyörgőre fogta: vigyük már fel a városig, mert kezd belezsibbadni a kalandba.) A többség azonban kitartó, vadul fényképezi és videózza az egyre mélyülő szakadékokat, illetve indiai útitársait, amit az utóbbiak cefetül élveznek. Ők sohasem rohannak, tudják, hogy India – örök.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)