Hetven év, hetven ország, hetven fejezet. A szerző, Bokor Pál újságíróként, riporterként kezdte, majd filmproducerként folytatta pályafutását, jelenleg pedig könyvkiadót vezet, hosszas habozás után döntött úgy, hogy megírja emlékiratait. Mi okozta a szerző bizonytalanságát? Erről szól könyvének legelső fejezete. Bokor Pál „Megváltottam a világot, vagy mégsem?” című könyve november végén jelenik meg. (A nyitó képen: Brezsnyev és Kádár az MTI 1975-ben készült felvételén.)
«Személyesen találkozni a világhatalmi ambícióinak csúcsán tündöklő (dicsőséges ás nagy) Szovjetunió első emberével a riporter számára azt jelentette, amit Steven Spielberg hőseinek az űrlényekhez való közel kerülés. És nemcsak azért, mert Leonyid Iljics – ragaszkodott hozzá, hogy kereszt- és atyai nevén szólítsák – valóban az akkori világ nagyjából második legfontosabb politikusa volt, hanem ennek a close encounter-nek (az ufológiából ismert) közeli találkozásnak a különös körülményei miatt.
Brezsnyevvel, az SZKP Központi Bizottságának főtitkárával, aki akkor az államfői státuszt is betöltötte, Kádár János egyik moszkvai látogatása idején találkoztam. Brezsnyevet az akkor még kétpólusú világban az amerikai elnök megfelelőjének, vagy ha úgy tetszik legfőbb ellenfelének, de mindenképpen a politikai világrend második számú főemberének tekintették. És be kell vallanom, hogy sok rosszat olvastam erről az emberről is, arról, hogy oroszhon sokmillió alkoholistája közé tartozott, meg arról, hogy Sztálin javaslatára lett 1950-ben a pártelnökség tagja, hogy a Brezsnyev-doktrína szerzőjeként ő volt az, aki a csatlós országok kordában és akolban tartását törvényesíteni próbálta. Személyes találkozásunk alkalmával mégis jó benyomásom volt róla, még akkor is, ha igazi sikerélményem ez alkalommal az volt, hogy nem lőttek le.
Ez biztosan túlzás, de talán nem is olyan nagy. A szovjet elvtársak a domogyedovói repülőtéren búcsúztatták Kádár Jánost, aki ezúttal mégsem a kétnapos vonatutazást választotta. A magyar sajtó moszkvai tudósítói – hatan-heten lehettünk – természetesen mind ott nyüzsögtek a főnökség körül… Kádár a TASZSZ, a szovjet hírügynökség tudósítójának nyilatkozva a szovjet pártkongresszus jelentőségéről és – mint mindig – a szovjet–magyar barátságról beszélt. Brezsnyev mellett ott állt Szuszlov is, aki a sztavropoli határterület pártbizottságának első titkárából lett az SZKP Politikai Bizottságának, a korabeli Szovjetunió tényleges kormányának tagja, a Kreml főideológusa.
Brezsnyev, Szuszlov és néhány a rövid interjú befejeztével egy utolsó kézfogás után elindult a repülőtér kijárata felé. Én ekkor léptem oda Kádárhoz, hogy megkérdezzem azt, amit egy magyar hírügynökségi tudósítónak egy ilyen helyzetben meg kellett kérdeznie:
– Kádár elvtárs! Nem kellene megkérni Brezsnyev elvtársat, hogy ő is nyilatkozzék a magyar sajtónak. Ez így egy kicsit egyoldalú.
Kádár egy rövidke fejcsóválás kíséretében teljesen logikus megjegyzést tett:
– Nem kellett volna ezt korábban eldönteni?
A megjegyzés, mondom, teljesen logikus volt, nekem azonban nem volt időm a mérlegelésre, próbáltam azt tenni, ami ilyenkor a riporter dolga, és miután Kádár megjegyzése csak bizonytalan volt, nem kifejezetten elutasító, Kulcsár István és más jelenlévő magyar tudósítók legnagyobb megdöbbenésére az ekkor már mintegy tízlépésnyi távolságban lévő Brezsnyev nyomába eredtem. Futólépésben…
Vállon ragadni a világ második legbefolyásosabb emberét nem biztos, hogy dicsőség, inkább pillanat szülte vakmerőség lehetett. De megtörtént, méghozzá még mielőtt a szovjet főméltóságok közvetlen közelében masírozó testőrök bármelyike észbe kapott volna. Ha akkor rám lőnek, vagy legalább elrángatnak a főtitkár mellől, azon sem csodálkozhattam volna. De nem történt semmi ilyesmi. Illetve az történt, aminek egy kulturált politikai környezetben történnie kellett.
Ez az akkori Nyugaton furcsa szokásairól, alkoholfüggőségéről, néha állítólagos korlátoltságáról is elhíresült férfi, anélkül, hogy szokatlanul sűrű szemöldökét felvonta volna, megállt, visszafordult, és mosolyogva meghallgatta kérésemet, hogy értékelje ő is a látogatást a magyar sajtó számára. Ezután kiegyensúlyozott, nyugodt hangnemben, szóval barátságosan, profi politikus módjára mondta bele a közben újból körénk sereglett mikrofonokba azt a néhány mondatot, mellyel tartozni vélt a magyar közvéleménynek és ezzel ismét sok tízezer magyar ember szemében erősítette meg a korszak egyik jellegzetes hazugságát, hogy tudniillik az ő két kontinensre kiterjedő hatalmas országa egyenrangú félként kezeli a mi Kárpát-medencébe szorult kis országunkat…»