Külföldi tudósítók feladatai között esetenként szerepel látogatás a kiküldetési helyétől nem messzi országban is. Így cikkünk szerzője, a Népszabadság 1985–89 közötti berlini tudósítója 1986 telén Stockholmba utazott, hogy a béke nemzetközi megőrzése végett kifejtett svéd tevékenységről tudjon meg elgondolkodtató részleteket. Beszámolója a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1986. december 28-án jutott el az olvasókhoz. (A nyitó képhez: őrségváltás a svéd királyi palotánál; foto: Wikipedia)
Stockholm, délelőtt tíz óra. Őrségváltás a királyi vár udvarán. A turisták fotóznak, filmeznek. Egy idősebb úr angolul megjegyzi: — A happy army! Vagyis: boldog hadsereg. Valóban az: másfél évszázada nem kellett háborúznia.
Húsz esztendővel ezelőtt, amikor Svédországban megemlékeztek arról, hogy – akkor – másfél évszázada nem vettek részt háborúban, a nagy tekintélyű szociáldemokrata kormányfő, Tage Erlander indítványára Stockholm egyik elővárosában, Bergshamrában, Nemzetközi Békekutató Intézetet alapítottak (ismert angol betűszavával ez a SIPRI).
Az intézetben, amelyet a svéd költségvetésből tartanak fenn, keleti és nyugati szakértők dolgoznak. (Október óta az NSZK-ból jött dr. Walther Stützle a SIPRI igazgatója. A 45 éves politológus a Schmidt-kormányban hat éven át vezette a bonni hadügyminisztérium ‘tervezési csoportját.) A nemzetközi tudósgárda tevékenysége átfogja a fegyverkezéssel és a leszereléssel összefüggő óriási témakört, minden ága-bogával. Íme, néhány cím legújabb munkáikból: „Biológiai és toxikus (méreg-) fegyverek napjainkban”; „Hogyan terjedhet át egy háború Európára?”; „Elsőként nem használni” (mármint az atomfegyvereket); „Űrfegyverek – a fegyverzet-ellenőrzés dilemmája”; „Visszaszámlálás a csillagháborúhoz”. Talán legfontosabb publikációjuk az immár 17 esztendeje megjelenő évkönyv, amit a szakemberek világszerte hiteles forrásnak és adatgyűjteménynek tekintenek.
Svédországban azonban a béke korántsem egyedül a SIPRI ügye. A svéd béketanács 13 szervezetből tevődik össze: a keresztényektől a kommunistákig, az orvosoktól a szakszervezetiekig száz- és százezrek vesznek részt a mozgalomban. A szociáldemokratákhoz kötődő Munkásmozgalmi Béke Fórum alelnöke például a kormány egyik tagja: a 44 éves Mats Hellström. A közeli múltig külkereskedelmi, október óta földművelésügyi miniszter.
Reykjavíkról beszélgetünk. Azt mondja: bár a közvéleményben csalódást keltett, hogy elmaradt az eredmény, mindenképpen pozitívum, hogy az izlandi fővárosban minden eddiginél konkrétabb javaslatok hangzottak el. – A nagyhatalmak feladatait mások nem oldhatják meg ugyan – fejtegeti a miniszter, a békefórum alelnöke –, ám rengeteget tehetnek a siker előmozdításáért. Ezért – a „nagyok” közeledését elősegítendő – a kis és közepes államoknak, különösen itt, Európában, elemi kötelességük, hogy saját házuk táján megteremtsék és fenntartsák a tőlük telhető legkedvezőbb légkört. Ezt célozza az északi országok terve, amely a térség atomfegyvermentes övezetté nyilvánítását szorgalmazza.
A terv megvalósításával kapcsolatban a szovjet vezetés egyik legtekintélyesebb személyisége, Jegor Ligacsov, Moszkva egyetértését fejezte ki a közeli múltban Helsinkiben mondott beszédében. Az amerikaiak még nem nyilatkoztak…
– A svéd politikai vezetés más elképzelésekkel is színre lép – folytatta a svéd miniszter. – Felajánlottuk szolgálatainkat a nemzetközi ellenőrzési tevékenység bármely ágában mindenkinek, aki igényt tartana rájuk. Úgy tapasztaltuk, hogy a katonai szövetségi rendszerek nagyobb bizalommal fogadják a semleges országok ilyen készségét, mint ha azt a másik, szemben álló fél vállalja. Tervezzük „békeműhold” felbocsátását, ugyancsak ellenőrzési s egyúttal bizalomépítési szándékkal. Finn és norvég szomszédainkkal egyetértésben indítványoztuk a nagyhatalmaknak, hogy csökkentsék katonai mozgásukat a Jeges-tenger Skandinávia és az Északi-sark közötti zónájában. Mi, svédek, büszkén mondogatjuk: van hadseregünk, de honvédelmünk „tűzvonalába” a diplomáciát állítottuk.
A Gusztáv Adolf téri patinás épületben, a Svéd Királyság külügyminisztériumában, a bolthajtásos folyosókon az egykori miniszterek olajfestményei előtt halad el a látogató. Magas nyakú, aranysújtásos kabátjukban, mellükön érdemrendekkel a hajdani diplomaták valóban inkább tábornokokra emlékeztetnek.
A leszerelési ügyekben illetékes főosztályvezető, Carl-Magnus Hyltenius 46 esztendős, megnyerő küllemű és modorú diplomata. Vele arról beszélgetünk, hogy miközben Svédország korszerűen felszerelt hagyományos fegyverzetű hadsereget tart fenn, mind tetemesebb összegeket fordít a béke és a leszerelés előmozdításának céljaira. Ezek abszolút értékben természetesen elmaradnak a katonai kiadásoktól, ám évi növekedésük sokkal dinamikusabb azokénál. Érdekes összefüggésre is rámutat Hyltenius: azok a kutatók, akik a svéd hadiiparban működnek, gyakran látnak el szakértői tisztet egyik-másik leszerelési tanácskozás nagy hozzáértést követelő előkészítő szakaszában. Javaslataikkal kapcsolatban ritkábban vetődik fel az „ugyan, mit akarhatnak vele?” típusú gyanakvó kérdés. Ilyen jellegű munkájukkal a svéd szakértők a stockholmi európai biztonság- és bizalomépítő, valamint leszerelési konferencia sikerét is előmozdították, jóllehet – teszi hozzá a diplomata – ez csak az egyik összetevője volt az eredménynek.
– A legtöbb ország – mondja – őszintén törekedett a megegyezésre, és külön kiemelném itt példás együttműködésünket a magyar kollégákkal. S ha már önökről van szó, hasonlóan kellemesek az emlékeim a budapesti kulturális fórumról is. Mindezek, a helsinki folyamathoz tartozó tanácskozások kimeríthetetlen lehetőséget adnak a kis és közepes országoknak a légkör oldottabbá tételéhez, ami viszont már a nagyhatalmak közeledését mozdíthatja elő. Mert nem igaz, hogy a nukleáris fegyverek kérdésében csak az atomhatalmaknak lehet szavuk. Egy atomháború, az azt követő „nukleáris tél” mindenkit fenyeget: kicsit és nagyot, katonai szövetséghez tartozót és azon kívül állót. Ezt megakadályozni valamennyiünk joga és kötelessége is!
A Palme-bizottság titkárával, a 38 esztendős Hans Dahlgren nagykövettel a svéd miniszterelnökség épületében a bizottság őszi budapesti üléséről beszélgetünk. Ezt a találkozót – aminek részvevőit Kádár János is fogadta – két héttel Reykjavík után rendezték meg. A politikusok itt egyöntetűen arra a következtetésre jutottak, hogy az a munka, amit a meggyilkolt Olof Palme svéd miniszterelnök vezetésével elkezdtek, ma szükségesebb, mint eddig bármikor, s így a jövőben is feltétlenül folytatniuk kell. De vajon az ENSZ léte és tevékenysége nem teszi-e ezt szükségtelenné? Dahlgren válasza: határozott nem. Az ENSZ ugyanis a kormányok fóruma. Ám a nemzetközi közvélemény informálása, a lehetséges békeakciókra mozgósítása már eredményesebben folytatható a kormányoktól független, mozgékonyabb szervezetekkel, mint amilyen például a Palme-bizottság is.
A parlament egyik nyugodtabb sarkában Maj-Britt Theorin képviselőnő, a svéd kormány különleges megbízatású leszerelésügyi diplomatája azt mondja, hogy óriási jelentőségű lett volna, ha Reykjavíkban a szovjet kezdeményezéseknek legalább egy részéről sikerül megállapodni. „De a munkacsúcsot így is mérföldkőnek tekinthetjük, az ott felvetett kérdések jó kiindulópontul szolgálhatnak egy remélhetőleg nem túl sokáig késő leszerelési áttöréshez.”
– Ha valaki nekem három éve azt mondja, hogy 1986-ban a két vezető politikus a nukleáris leszerelés konkrét kérdéseiről tárgyal majd, hát nem hittem volna el! – fűzi hozzá. – És hogy mégis így alakultak a dolgok, ennek előzményei között ott találjuk a békemozgalmak aktivizálódását, a Hatok nyilatkozatait, a Palme-bizottság javaslatait, és még hosszan sorolhatnám az összetevőket. A ma fő feladata: nem megengedni, hogy egy újabb szovjet–amerikai tárgyalás messzebbről induljon, mint ameddig Gorbacsov és Reagan már eljutott Reykjavíkban. Ehhez egyenesen nélkülözhetetlen a közvélemény nyomása, aktivitása.
És nem csupán Svédországban.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)