Az újságíró archívumából – Fénnyé vált emberség

Tudom, ma már legföljebb elégségest, ha jó kedve van, közepest adna a magyartanár az alábbi dolgozatra, amely 1965. november 21-én jelent meg az akkor 80 fillérbe (fillér: a forint századrésze, jó ideje nem létező váltópénzfajta – a szerk. megj.) került a „Kisalföld” című megyei napilap vasárnapi első oldalán. (Havi fizetésem akkoriban 1440 forint volt…) [Nyitó kép/illusztráció; forrás: hang.hu]

Nem is tudom, miként jellemezzem a pályakezdő újságíróként elkövetett művemet. Bevallom: nekem akkor, ötvenöt esztendővel ezelőtt még tetszett is, és valószínűleg tetszett a szerkesztőnek is, aki végül is nyomdába küldte. Bizonyára nem a „műfaji egyediségéért”, hanem a témájáért. Az akkoriban „menőnek” számító egyik szocialista brigád jótékony cselekedetének a megörökítéséért. Bevallom, egészen másként láttam ezt a témát: az egykori cselédsoron, ma már talán elképesztőnek számító szerény körülmények között élő, valamikori cselédasszony (tíz- és tízerével éltek akkoriban hasonlók és még elesettebbek is!), aki a háborúban elveszítette férjét és fiát is, és aki dolgos életét szoba-konyhában, egyetlen petróleumlámpa fényénél élte le, egy kis munkásközösség jóvoltából villanyhoz jut. Nem kell többé petróleumot vennie, nem kell a „petrol” büdösét szagolnia, csak megnyom egy gombot, „s lőn világosság”. – Kati néni akkor úgy érezte, hogy ő a világ leggazdagabb asszonyává lépett elő. – Ez is az oka, hogy ma is vállalom ezt az életképet.   

«A kis öregasszony olyan szaporán szedte a lábát, hogy a férfiak alig bírták követni. Nem érdekelte a kásává olvadt sárhó ezernyi vak tócsája, az ólmos ég szomorú vize. Ment, szaladt már, és mutatta az utat. Úgy sietett, mintha attól félne, hogy nem ér haza idejében.

Pedig nem messze lakik. Földet néző hosszú házban. Vályogfalában ajtó, ablak, ajtó, ablak. Régi cselédlakások. Szoba, konyha, szoba, konyha. A hétköznapokat ki lehetne számolni rajtuk. Csak a hétköznapokat. A vasárnap a papoké volt sok-sok éven át, akárcsak a cselédház a bent lakókkal együtt. A papoké, akik a birkaakolba bevezettették a villanyt, de a cselédlakásokba már nem. Minek a cselédnek a villany? Feküdjék le korán, hogy reggel idejében ébredjen. Utána meg fényeskedjék néki isten világossága.

Az öregasszony kicsit liheg, amint az ajtaját nyitja. Csak egy kulcsa van. – Téglapadló, viaszos vászonnal letakart asztal, két székkel. A sarokban vizespad kannával, fehér merítőbögrével. Tűzhely a másik oldalon, szemben vele konyhaszekrény. Az ajtó mellett sovány ablak. Petróleumszag. Az öregasszony negyvennégy esztendőt említ, meg azt, hogy havonta nyolc liter petróleumot szokott venni.

Számolok. Tizenkétszer nyolc – kilencvenhat. Negyvennégyszer kilencvenhat – négyezer-kétszázhuszonnégy. Ennyit égetett el a sárga fényű, tükrös hátú lámpában.

Huszonnégy évig hárman, a férjével meg a fiával együtt gyújtottak lámpát. Aztán jött a háború. Azóta egyedül motoz a sötétben a gyufa után…

A férfiak kint maradtak. Vésőt, kalapácsot, gipszet vettek elő a cókmókjaikból. Az egyik bejön és vizet kér. Aztán kopácsolás hallatszik. Az egyik széket is kiviszi valamelyik munkás, arra áll, hogy elérje az ereszalját. („A mai brigádértekezleten elhatároztuk, hogy egy hónapon belül társadalmi m unkával beszereljük özv. Nagy Péterné lakásába a villanyt. A szereléshez szükséges anyagokat a vállalat vezetői a hulladékból rendelkezésünkre bocsátják. A munkánk vezetésére és az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál a hivatalos ügyintézésre Ács Gyula villanyszerelőt kértük meg. – Vállaljuk, hogy november huszadikán Kati néni lakásában a petróleumlámpa helyett kigyullad a villany. – Hűtőipari Országos Vállalat győri Hűtőházában Egyetértés szocialista karbantartó brigádja”)

Nyolcan jöttünk el a sötétség temetésére.

Vidám temetés ez, szívet bizsergetően vidám. Boldogságunkban azonban valami szorongatja a torkunkat. Szentimentalizmus, meghatottság? Lehet. De az is lehet, hogy több annál, kimondhatatlan nagy boldogság együtt örülni ezzel a tiszta kis öregasszonnyal, amint mondja: „Sohasem hittem volna, hogy lesz itt villany még az én életemben.”

Most már tudom, hogy miért sietett annyira. A villanyóra a helyén van, és következik a nagy-nagy pillanat, a lámpagyújtás.

Kati néni megnyomja a villanykapcsoló foszforeszkáló gombját.

Kigyúl a villany. Megnyomja még egyszer, háromszor, ötször. Kigyullad, elalszik, kigyullad, elalszik. Gyerekként élvezi a fény simogatását, melengető sugarát. Játszik a kapcsológombokkal.

Egyszer az udvaron, másszor a konyhában villan az izzó. Az asszony szeméből könny pereg. Megtörli, csak a kezével törli meg a szemét, aztán végleg felgyújtja a villanyt.

A könny gyöngye ott csillog a kapcsolón.»