Az alábbi írás akkor jelent meg az újság (!) Magyar Hírlap legelőkelőbbnek számító oldalán és rovatában, a publicisztikai rovatban, amikor hazánkat Magyar Népköztársaságnak nevezték (nem pedig „köztársaság” nélküli országnak), és amikor – a többi között – még létezett aprópénz is, amit fillérnek hívtak. Volt egykoron két, öt, tíz, húsz, ötven filléres, sőt, még 1, 2 és 5 forintos pénzérme is. És láss csodát: ennek a mai gyerekek, fiatalok számára meseként hangzó aprópénznek még értéke is volt. Igaz, amit kapni lehetett értük, nemegyszer sokkal többet ért, mint amennyit fizettünk értük, hogy gyakorta az állami költségvetés támogatta az árakat, a termékek árát – mindenekelőtt azért, hogy a kis jövedelműek, különféle ellátásban részesülők, (kis)nyugdíjasok se kényszerüljenek koldulni. Nagyon más világ volt az, ha nosztalgiáznánk, kijelenthetnénk, hogy sok tekintetben még szerethető is, bár annak a világnak, annak a rendszernek is megvoltak a maga hiányosságai, hibái, bűnei… Ám polgárait nem engedte éhen halni, és munkája is volt mindazoknak, akik dolgozni akartak és tudtak… No, de ez már egy másik eszmefuttatás témája.
«Nem szégyellem bevallani: nekem az aprópénz is p é n z. Rögtön hozzáteszem, hogy nem kicsinyességből, hanem azért, mert olyan környezetben eszméltem emberré, ahol a kicsinek, az aprónak, a kevésnek is becsülete volt – és becsülete van manapság is.
Még pontosabban fogalmazva: mert ennyi jutott. Előbb egy munkáskeresetet kellett öt-, később kettőt hatfelé osztani. Évtizedeken át, abban az időben, amikor igaz, egy liter tej 3, egy kiló cukor 9,60, tíz deka párizsi pedig 2,70 forint volt, de a havi átlagos jövedelem sem érte el az 1600 forintot. Sok-sok esztendőn át mesebeli kincsként nézegettem-forgattam a hónap elején zsebpénzül kapott ötforintost. Igaz, a mainál nagyobb és súlyosabb volt. Kétszer is meggondoltam, fölváltsam-e? Megérdemlem-e (harminc-egynéhány év előtti) csemegémet, a nugátból sajtolt, alig hat négyzetcentiméteres Gránát kockát? Holott csupán 40 fillérbe került!
Minden bizonnyal nagy különbség van az akkori negyven fillér és a mai ötven fillér között. Miért pont az 50 fillért említem? Tulajdonképpen véletlenségből. Mindeddig ugyanis nem figyeltem föl rá, hogy a kéthavonként kézhez vett közüzemi díjszámlát a vállalat fölfelé kerekíti. A számítógép pontosan beírja, hogy például a kéményseprési díj 5,60, az éjszakai áram pedig 305,90 forintba kerül; hozzáadja továbbá a vízdíjat, a kukabérlet árát és persze a nappali áramfogyasztást, mire kijön a végösszeg: 817,50. Fizetendő azonban 818 forint. Mert a vállalat kerekít. De nem akképpen, miként az iskolában tanították: 50-ig lefelé, 51-től fölfelé, hanem eleve a saját javára, gondolván, kinek számít manapság 50 fillér, egy doboz gyufa ára?!
Le merem írni: nekem számít! Nem kicsinyességből, nem skótságból. A fillér, a pénz, az aprópénz becsülete és – becsülése miatt. Mert ameddig létezik a forintnál kisebb pénzegység is, addig azzal gyakorlatilag is számolni kell, miután egyúttal érték is. Nemzeti valuta. Jelen esetben így is fogalmazhatnék: ötven fillér = fél forint, avagy kétszer ötven fillér = egy forint. Gondoljuk meg: Budapesten több mint félmillió háztartás van. A havonkénti fél forintok súlyos milliókra rúgnak évente. És még valami: a minap az egyik belpolitikai tévéműsorban hallhattuk, hogy ha – könnyebb számolás okán – felkerekítenénk minden fillérre végződő árat, ez két-három százalékkal is megemelhetné az árszínvonal egészét.
A példában szereplő vállalat (nem mentségére írom!) korántsem egyedülálló a kerekítésben. Nemegyszer tapasztaltam már bolti pénztáraknál a kerekítési szándékot, a fillér nem becsülését azzal a „megfellebbezhetetlen” indokkal, hogy nincs aprópénze a kasszában ülő hölgynek. Holott minden bizonnyal van, csak éppen nem szívesen bontja föl a rolnit, és pénztárzáráskor este kellemesebb elfoglaltság is elképzelhető, mint az aprópénz összeszámolása, tekercselése, bélyegzése, aláírása.
Félő, hogy az apró nem becsülése (jellemző példaként: tíz-húsz-ötven fillérért sok gyerek le sem hajol) előbb-utóbb nagyobb értékeinknek – a máris tapasztalhatónál – súlyosabb pazarlásához vezet. Egyre kevesebben veszik maguknak a fáradságot, hogy szóvá tegyék, netán megjavítsák a csöpögő vízcsapot, lekattintsák a fölöslegesen égő villanylámpát, lejjebb csavarják a hőséget árasztó fűtőtestet. És még mindig nagyon sok másnapos kenyér röpül a kukába – ahelyett, hogy külön edényben gyűjtenék az ételmaradékokkal, krumpli-, zöldség- és gyümölcshéjjal együtt –, félig betelt iskolafüzet a szemétbe, felelőtlenül le- és kiselejtezett szerszám, gép, berendezés a MÉH-telepekre, jobb esetben a vállalat valamelyik eldugott, vidéki raktárába.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a sokunk által olyannyira irigyelt gazdag országok nem isten kegyelméből jutottak mind előbbre és mind följebb, hanem mert a többi között okosan, körültekintően, takarékosan – a szükségleteiknek megfelelően, és nem pazarló nagyvonalúsággal, rosszul értelmezett bőkezűséggel – bántak és bánnak ma is a javaikkal. – Húsz évvel ezelőtt, a Renault Művek párizsi központjában járván, az egyik vezérigazgató-helyettessel készítettem interjút. Mielőtt leültünk volna beszélgetni, az irodaépület folyosóján elhelyezett kávéautomatához invitált. Mindkettőnknek vett egy-egy pohár kávét, amit az irodájában közösen elszürcsölgettünk. Búcsúzáskor nem átallottam megkérdezni, miért nem a titkárnőjével főzetett kávét? „Mert szeretem, ha a munkatársaim értelmes, alkotó tevékenységet folytatnak” – mondta a francia vezérigazgató-helyettes. Azóta tudom, hogy nem mindig éri meg aprópénzre váltani tudásunkat, időnket, tehetségünket, energiánkat. És azt is tudom, sőt vallom, hogy a sok apró szorgalomból, igyekezetből, figyelmességből és odafigyelésből – egyáltalán: a kis javak és értékek megbecsüléséből, megőrzéséből – építeni, gyarapodni lehet.
Még ötven fillérből is, ha az kapja kézhez, akit illet, akinek visszajár.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
