Jó néhányszor jártam a különösen szerethető észak-európai országban – elsősorban politikai ügyekben: a dán bel- és külpolitika, valamint különösen a magyar–dán kétoldalú kapcsolatok érdekeltek. Sosem gondoltam, hogy egyszer az általam különösebben nem ismert mezőgazdaság és élelmiszeripar témaköre is „megihlet”. Az viszont, amit az alábbi beszélgetéshez (megjelent: Magyar Hírlap, 1987. augusztus 15.) előzetesként megtudtam, különösen kíváncsivá tett. Máig hálás vagyok Eredics Lászlónak, koppenhágai nagykövetségünk akkori sajtóattaséjának, hogy megszervezte az interjúra okot adó beszélgetést. – Dánia az erős mezőgazdasági ágazatáról és a Dániában előállított élelmiszerek magas minőségéről ismert. Ennek hátterében a világ talán legszigorúbb élelmiszer- és állattenyésztési biztonsági előírásai állnak, amelyeknek megtartása lehetővé teszi a dán mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek több mint 180 országba történő exportját. Ma Dániában 2,6 millió hektár mezőgazdasági művelés alatt álló földterület van, ami az ország területének jó háromötöde. (A nyitó kép forrása: www.schweizerbauer.ch.)
«Koppenhágában külszolgálatot teljesítő ismerősöm – miközben már ötödször kerüljük meg a dán mezőgazdasági tanács és más közhivatalok hatalmas épülettömbjét az Axeltorvon, hogy parkolóhelyet találjunk – elmondja: találkozott olyan farmerral ebben az országban, aki rádiótelefont szereltetett a traktorára. Egyebek között azért, hogy ha éjjel szánt, a kávészünetben fölhívhassa az Ausztráliában (!) időző fiát. A gyerek ugyanis egy ottani farmon tölti a főiskola utáni gyakorlatát…
– Ennyire jól megy a dán farmereknek, kisgazdáknak? – kérdezem Ib Hundahltól, a Landbrugsraadet, az említett mezőgazdasági tanács (egyébként kormányzati szintű szervezet!) osztályvezetőjétől.
– Ma még csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak ezt a fényűzést – kezdi válaszát Hundahl. – Már csak azért is, mert sok gazdánk filléres gondokkal küszködik a mező- és élelmiszer-gazdasági termékek iránti lanyhuló kereslet, az alacsony árak miatt. Évente ezer-kétezer majorság megy tönkre; 1960-ban még minden hatodik munkaképes korú dán a mezőgazdaságban dolgozott. Ma már csak minden huszadik. 1975-ben még százhuszonkétezer családtagot tartottak el a mezőgazdasági üzemek, napjainkban viszont csupán nyolcvankilencezer-ötszázat. Körülbelül ugyanennyi a farmok száma is, szemben az 1970. évi száznegyvenezer-kétszázzal. A majorságonként megművelt földterület csak nemrégiben érte el a harmincegy hektárt, bizonyságául a koncentrációs folyamatnak. És, elnézést a sok számért, adatért, a farmerek évi átlagos jövedelme százharminchétezer korona volt tavaly. Ez a viszonylag magas összeg (átszámítva körülbelül kilencszáznegyvenezer forint) azonban ne tévessze meg a magyar olvasót, miután nálunk az árszínvonal is nagyon magas az önökéhez mérten.
– Furcsa kettősség figyelhető meg az önök mező- és élelmiszer-gazdaságában: majorságok ezrei mennek tönkre, a farmerek jövedelme még mindig a dán ipari átlagbér alatt van; a különféle közös piaci kvóták miatt csökkentik a tejtermelést, a szavasmarha-állományt, az élelmiszer-gazdaság még mindig az egyik legfontosabb devizaforrás. A dán exportárbevétel negyede onnan származik, a statisztika szerint negyvenötmilliárd korona. És bár még az élvonalbeli dán élelmiszereket is mind nehezebb eladni, egy pillanatra sem mondanak le a fejlesztésekről. Hosszú távon is húzóágazatnak tekintik a mező- és élelmiszer-gazdaságot?
– Minden nemzet, népgazdaság elsősorban abban ér(het) el kimagasló eredményeket, amiben hagyományai vannak – mondja Ib Hundahl. – Nálunk – miként önöknél is – ilyen ágazat a mezőgazdaság. Évtizedekig azért dolgoztak állattenyésztőink, hogy nagy tejhozamú és jó húst adó szarvasmarha-fajtáink legyenek. Világhírűek a vörös és a fekete-tarka tehenek, állományunk háromnegyedét teszik ki. Miután azonban a nekünk EGK-kvótául kiszabott 4,85 milliárd kilogrammnál jóval több tejet, ötmilliárdot adtak ezek az állatok, nem keveset vágóhidra kellett vinni belőlük. Egy bizonyos ár alatt ugyanis már nem éri meg eladni a nem kevés fáradsággal, pénzzel előállított termékeket…
– Az ám: mit csinálnak a többlettermékekkel?
— A Közös Piac intervenciós raktáraiba szállítjuk őket; éppen annyit kapunk értük, hogy még pénzünknél vagyunk. Dánia által azonban alighanem a legkevésbé növekednek a közösség hús- és vajhegyei, duzzadnak tejfolyamai. Országunk ugyanis meglehetősen későn, nem egészen másfél évtizede lépett be az EGK-ba Előtte biztos exportpiacokat építettünk ki: kivitelünk fele oda irányul. Aligha van még egy olyan ország, amelynek ennyire jó lenne a piaci háttere.
– Az Egyesült Államok nem tagja a Közös Piacnak, a dán sonka mégis jóformán teljesen kiszorult Amerikából…
– A dollár mélységes leértékelése „ölte meg” ezen hagyományos cikkünk exportját – állapítja meg tárgyilagos-keserűen a Landbrugsraadet osztályvezetője. – Ezért is hajtogatom régóta, hogy meg kellene alapítani a „kelet–nyugat-európai gazdasági uniót” az USA ellenében. Az „egyesült európai nemzetek szövetsége a világ legnagyobb piaca lehetne.
– Álomnak semmiképpen sem rossz, csak előbb éppen az öreg kontinens keleti és nyugati fele között meglevő és (nem kevésszer amerikai nyomásra!) újratermelődő gazdasági akadályokat kellene fölszámolni. Például a minden GATT-tagot egyformán megillető vámeljárás is sokat segítene… Visszatérve a dán ügyekre: melyik a dán élelmiszer-kivitel fejlesztendő iránya?
– Nagy reményeket fűzünk a közel- és közép-keleti piacokhoz. Jómagam tizenegy esztendeig voltam a Landbrugsraadet kuvaiti részlegének az igazgatója. Nagy reklámhadjárat előzte meg termékeink „betörését” a különösen igényes (mert tőkeerős!) emírség piacára, miként Szaúd-Arábiában és Iránban is. Mindenekelőtt marhahúst, tejet, sajtot, tejport adunk el abban a térségben…
Az újságíró személyes tapasztalata: azokban a napokban, amikor ez az interjú is készült, rendezték meg a koppenhágai Bella Centerben a Téma ’87-et, a kilencedik nemzetközi élelmiszer- és élvezeticikk-kiállítást. Miközben azon bosszankodtam, hogy a magyar kiállítóknak alig-alig volt, ráadásul csak igen silány kivitelű propagandaanyaga, a dán – és más országbeli – cégek kilószám rakták ki a sajtóközpont polcaira a soknyelvű , pompás kivitelű prospektusaikat, színes és fekete-fehér fényképeket, névjegyeket, hogy a cégek képviselői hol érhetők el további információkért. A dán reklám- és propagandatevékenység egyébként is tanulmányozandó, sok módszere alkalmazható. Jelszava ízlelhető igazság: a dán termék az etalon – a legkiválóbb minőségű árut veszi, ha ezt választja. A csomagolás tökéletes, minden igényt kielégít – azért az árat is diktálhatják! Állami, vállalati-szövetkezeti és magáncégek egyaránt sokat költenek termékeik népszerűsítésére. Terményeiket egyébként – ugyancsak fontos üzleti fogás – „bőrbe varrva” adják el. A lehetőség szerint föletetik az állatokkal a megtermelt takarmányt, hogy még jövedelmezőbben: hús és konzervek, hentesáruk formájában (tehát bőrbe varrva!) értékesíthessék…
– Szavaiból kicsendült, Hundahl úr, hogy ön is, és általában a dán mező- és élelmiszer-gazdaság, a farmerek érdekeit képviselő szervek, szervezetek számára nem érdektelen a majorságok számának fogyatkozása. Mit tesznek a még meglevő nyolcvankilencezer-ötszáz gazdaság megtartásáért? Hogyan csinálnak kedvet a fiataloknak a farmon maradáshoz?
– A brüsszeli elveknek megfelelően, mindenekelőtt közvetett támogatást nyújtunk gazdáinknak. Nagyon fontos volt, hogy a majorságok fejlesztését szolgáló hitelek húsz-huszonkét százalékos kamatját – látván, mekkora erőfeszítést okoz a gazdáknak a törlesztés – felerészt átvállalta az állam. Segítjük a kezdő farmereket a főkönyvi mérlegkészítésben, az állattenyésztés korszerűsítésében; garanciát vállal az állam a negyven évnél fiatalabb farmerek kölcsöneinek visszafizetésére. A mintegy húszféle szubvenció között szerepel a mezőgazdasági tanácsadó szakembergárda tiszteletdíja, a farmer betegsége – vagy szabadsága – alatt kisegítő személyzet bérezése éppúgy, mint a farmerek továbbképzése vagy az üvegház-létesítés támogatása.
– Dániában az összes megművelt földterület mintegy 2,8 millió hektár, ugyanakkor a termésátlagok szokatlanul magasak, az ország földrajzi helyzetét tekintve. (Olvasóink tájékoztatására: árpából 4,7, búzából 5,7 tonna volt 1985-ben; a cukorrépa 48,2 tonnát, a takarmányrépa 62,8 tonnát, a burgonya 36 tonnát adott hektáronként… ) Nem zsarolják-e ki túlságosan a földet? Mit szólnak például a Zöldek a műtrágya-felhasználás növekedéséhez?
– Talajaink nagy része valóban kedvezőtlen minőségű, kicsi a humusztartalmuk. A megművelt területek felerészt altalaj-csövezettek, ahol kellett, mindenütt elvégeztük a vízmentesítést. Igen nagy gondot fordítanak gazdáink a tápanyag-visszapótlásra: nagyjából fele-fele arányban használnak műtrágyát, illetve természetes, azaz szerves trágyát. A Zöldek ennek ellenére elégedetlenek, és a nitrogén, foszfor kálium-műtrágyák további drasztikus csökkentését követelik. A gazdák értik és megértik a környezetvédők aggodalmát, önkéntes alapon további száz-százharmincezer tonnával kevesebb műtrágyát használtak föl tavaly is a szokásosnál. Tovább azonban nemigen növelhető a szerves trágya mennyisége, mert akkor az intenzív növénytermesztés kerül veszélybe. Ráadásul a költségek szempontjából sem mindegy, mennyit ad ki a farmer a szerves trágya ülepítésére, gépesített kijuttatására. Egyébként a mezőgazdaság érdekképviseleti szerveinek, a különféle tanácsoknak is megvan a maguk környezetvédő programja.
Az ő céljuk is tiszta, szép, egészséges Dánia. Ennek szellemében társadalmi ügynek tekintjük a föld védelmét éppúgy, mint például a halpusztulás megakadályozását a Kattegat-szorosban.»