Meggyőződésem, hogy apai korú kollégám, ha még közöttünk lehetne, RÁCZ ERNŐ ez alkalommal megbocsátana, hogy hozzányúlok írásos hagyatékához, amit a könyvtárban sárguló napilapban leltem föl cikke megjelenésének 60. évfordulóján. Egy már akkor is tíz éve történt eseményre emlékezett a krónikás: a szigetközi árvízre. Nem szabad elfeledni a történteket és egy pillanatra sem azokat (akár névtelen tízezreket), akik az életért, családjuk, otthonuk, házuk, ingóságaik, állataik – nemegyszer kilátástalan – védelmére fogtak lapátot, hogy homokkal töltsék zsákok tízezreit, megfékezendő a Duna zabolátlanul áradó vizét, a pusztító árt, aminél nagyobb emberemlékezet óta nem volt. (A „Tíz éve történt” című emlékezés 1964. július 15-én jelent meg a Kisalföld című megyei napilapban. A nyitó képen Győr-Révfalu, a víztorony környéke madártávlatból.)

«Révfaluban, ahol az út Halászi és Nagybajcs irányába ágazik, egyszerű kőemlék hirdeti, hogy 1954-ben ezen a helyen két-három méter magasságban tetőzött az árvíz. A legnagyobb dunai ár, amely hazánkat valaha érte. És a hősi összefogás eredményei is csak a legnagyobb elismeréssel mérhetők, mellyel az ország, a megye népe a zajló ár megfékezésére sietett.

Így kezdődött

Július 13-án, kedden délután érkezett az első vészjel Rajkáról. A gátőr jelentette, hogy a védőtöltés egyik részét alig néhány száz méternyire a zsiliptől a víz alámosta. A töltésen percről percre nagyobb repedések keletkeztek.

A riadóra szinte pillanatok alatt mozdult meg az egész ország. Elsőnek az árvízvédelmi szolgálat emberei érkeztek a helyszínre. Egész éjjel zúgtak a kompresszorok, verték be a földbe a négy- és hatméteres vasbeton gerendákat. Négyszáz rajkai lakos negyven fogattal szinte megállás nélkül dolgozott a gát erősítésén.

Szerdán reggel óta megrakott teherautók végeláthatatlan sora áramlott a rajkai zsilip felé.

Nevek, hősi helytállás bizonyítékai sorakoznak a tíz évvel ezelőtt bekövetkezett áradás első napi erőfeszítéseiről beszámoló tudósításokban. De ki tudná összegyűjteni még egyszer valamennyi nevet? Árvízvédelmi munkások, parasztok, katonák és gépkocsivezetők, mérnökök és gátőrök neveit. Nagyon sokan voltak. Az egész ország segített. És az első intézkedések is megtörténtek már a veszélyeztetett területen lakók életének és vagyonának biztonságáért. De forgassuk tovább az egykori tudósítások lapjait.

Hősies munka Szigetközben

„Tegnapelőtt adta ki az utasítást Rajczi Kálmán árvízvédelmi kormánybiztos, az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője, hogy ki kell üríteni tizenhárom szigetközi községet” – írja a Győr-Sopron megyei Hírlap július 16-i száma. Pár sorral alább közli az első, az egész országot döbbenetbe ejtő hírt: „A Duna Ásványráró határában feltépte a gátat, és az óriási erővel tóduló víz hatméteres gátszakadáson, mint kapun keresztül a falu felé tart…” Még ebben a számban van a másik is: „A Duna Bodak határában is kilépett medréből’’.

A folytatás már az összefogás eredményeiről szól.

Háztól házig csónakkal járták az utcákat a segítők benn rekedteket keresvén. (Hauch János felvétele)

Csak az alcímeket ismétlem: Százával segítenek a vagongyári dolgozók. Tíz vagon liszt, 4 vagon hús érkezett Győrbe a lakosság ellátására. Ötszáz teherautó munkáját irányítja a TEFU.

Mentsd a városodat!

Az áradás egyre lejjebb nyomul, és már nemcsak Szigetközt fenyegeti, hanem Győrt is. Megkezdődik a harc Révfalu megmentéséért. Az újság július 17-i száma a töltést erősítő, homokzsákokat cipelő győri dolgozók bosszú listáját közli, és azokét, akik homokzsák hiányában kötényükben hordták a földet a töltés erősítésére. A vagongyáriak munka után nem haza, hanem a révfalui gátra sietnek. A rohammunka 17 évtől 50 évig kötelező, de lehet ilyenkor korhatárt szabni, amikor a jelszó: Mentsd a városodat!

A Szigetköz egy része már víz alatt áll. Győr felől a honvédek rohamcsónakkal, pontonokkal járják a vízbe merült községek házsorait. Még mindig akad, ami menthető. Ásványrárónál, a Nagy-Duna felől a dunai flottila hajói közelítik meg a gátakat. Követ, rozsét, homokzsákokat hordanak.

Szigetköz népét a Győrtől délre eső községek fogadják be. Itt csak a gépkocsik búgása és az utak felett lebegő porfelleg emlékeztet arra, hogy a veszély korántsem múlt még el. Révfalut már pénteken kiürítették, de a városrészt körülfogó ötkilométeres gátat ezekben az órákban még sikerült épségben tartani Mit hoz a vasárnap?

Gépek segítik a munkát

A dunai árhullám legmagasabb pontja már Esztergomnál van, de a Szigetköz szögletében összetorlódó víz szintje továbbra is fenyegeti Győrt, mert vasárnapról hétfőre virradóra meghaladta már a Kis-Duna-ág vízszintjét. Révfalunál 1800 méteres szakaszon földgyaluk és dömperek markolják, rakják a földet a töltés oldalára, tetejére. A vízhullám közben már Ásványráró felől közeledik, a várost ivóvízzel ellátó révfalui kutak is veszélybe kerültek.

Július 19-én, hajnali három óra huszonhárom perckor a Nagy-Duna vize mintegy húszméteres szakaszon átszakította a körtöltést. A gépek, motorok búgása miatt még Nádorvárosban sem lehet aludni. De ki tudna pihenni, amikor a veszély a város külső kerületébe érkezett!

Szigetközi árvíz, 1954: lakóház az összedőlés előtti pillanatokban; Hauch János felvétele.

Július 20-tól kezdve még megfeszítettebb erővel folyik a küzdelem. A védők jó része már haza sem megy. A töltésen nyúlik el negyed és fél órákra, mások a vízben rekedt ingóságokat, állatokat mentik. De az élet a gyárakban a partot morzsoló szennyes ár fenyegetése ellenére sem szünetel. Felröppen az árvíz idejéből származó másik jelszó: „A tervteljesítésnél is tömjük be a réseket!”

*

Aranyzöld füzesek, sárguló gabonatáblák között kanyarog Szigetközben az út. Itt is, ott is szivárványt csillant a napfény a forgó esőztetőberendezések permetező ívén. Ahol tíz évvel ezelőtt fortyogó sár és iszap maradt, ma csőkutak ontják az életet adó vizet. Győr előkertje, az ország egyik legnagyobb kertészete Szigetköz. Az ember elemeket legyűrő ereje teremtette újjá útjait és a házakat is. Tíz évvel a Szigetközt ért katasztrófa után már csak a révfalui útelágazásnál fehérlő emlékmű emlékeztet a hősi napok erőfeszítésére. A gátat védő névtelenek és az ország lakosságának együttes összefogására.

A Győri Vízügyi Igazgatóság főmérnökének feljegyzéseit forgatom még végig. Nyuli József naplószerűen jegyezte fel az emlékezetes napok minden eseményét. Csak a számokat írom ki belőle. „A Szigetközbe betört víz 45 000 katasztrális hold területet öntött el. Huszonkét községben 1295 lakóházat rombolt le és több ezret rongált meg. A védekezésnél 900 köbméter faanyagot, 330 000 homokzsákot, 50 000 kéve rozsét, összesen 16 millió forint értékű anyagot használtak fel az árvíz ellen harcolók. Az állam 120 millió forintot költött az árvízvédelmi berendezésekre, és állami segítséggel épültek fel a rombadőlt házak.

Az 1954-i szigetközi árvíz emlékműve a győri Hédervári út sarkán. (Foto: Grantner Jenő felvétele.)

A krónika eseményeire pontot a tizedik évforduló most létesítendő alkotása tesz: Megkezdték Szigetköznél az első csehszlovák–magyar vízi erőmű építését, amely a két nép összefogásával nemcsak az árvíz lehetőségét szünteti meg végképp, hanem öntözés útján még termékenyebbé varázsolja majd a Nagy-Duna két oldalát.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)