Az újságíró archívumából – A Zmena „felosztja” Magyarországot

Az 1993-i szétválás idején a jómájú csehek azzal riogatták a szlovákokat, hogy „most aztán jönnek a magyarok…”. A Tátra alján hamarosan szárba szökkent egyfajta ellenpropaganda, ha nagy számban nem is, de annál kitartóbban. Cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori prágai és pozsonyi tudósítója ennek egy példájáról tájékoztatta olvasóit a lap 1993. szeptember 24-i számában… A nyitó képhez:  2010-ben a pozsonyi vár bejárata előtt politikai indíttatásból átadták I. Szvatopluk morva fejedelem lovas szobrát, melynek talapzatán kezdetben az “ószlovákok királya” felirat volt olvasható. A szobrot művészi, a felállíttatását pedig politikai és történelmi oldalról is kritikák érték. (A kép forrása: https://kozelestavol.hu)

«Újból megjelent a Zmena című szlovák hetilap. A szélsőségesen nacionalista pozsonyi sajtótermék őrzi talán legelszántabban a második világháború idején fennállt fasiszta szlovák bábállam emlékét. A szeptember második hetében piacra dobott szám címoldalán Szlovákia déli szomszédjának felosztási tervét bemutató színes térkép, s fölötte a „Magyarország valószínű jövője?” cím vágja mellbe az olvasót.

Az illusztráció mellé tördelt magyarázat szerint a szerkesztőséghez „eljutott” a felosztott Magyarország térképe. Ezen kirajzolódik, hogyan végződhet, ha Budapest makacsul elzárkózik a „baráti és korrekt” kapcsolatok ápolásától szomszédaival, s nem hajlandó aláírni velük a határok megváltoztathatatlanságára vonatkozó szerződést. Ezek után a Zmena hozzáteszi, hogy „szilárd meggyőződése” szerint a Kárpát-medencében nem az ilyen szélsőséges megoldások lesznek a meghatározók, hiszen ezt „bizonyára senki nem kívánja”.

Címoldalra persze általában azt teszik, ami „viszi” a lapot. A Zmenánál – a szemforgató megjegyzéstől függetlenül – nyilván a szlovák sovinisztákra kacsingatnak. Nézzük csak, hogy a „magyar probléma” megoldását milyen módon látja megvalósíthatónak az ismeretlen kartográfus! A 93 ezer négyzetkilométerből szemlátomást magának kanyarítja ki a legtöbbet, s az ily módon végrehajtandó országgyarapítás eredményeképpen Szlovákia déli csücske valahol a Sió-torkolatnál simulna a Dunához. Tisztes adagot juttatna a románoknak is, megvalósítva az ősi dák álmot, a határt a Tiszánál. Érdekes viszont, hogy a két világháború között Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljára nem tart igényt, sőt az ott – nyilván Ukrajna kiszorításával – létesülő ruszin állam a Tiszahátat is meglovagolhatná. A déli szláv testvérekhez a térképész már szűkmarkúbb: Szerbia csupán a Duna-Tisza közét kapná meg, Horvátország és Szlovénia a Dél-, illetve a Nyugat-Dunántúl megyéit vehetné birtokba. A Balatonon pedig hárman osztozhatnának – testvériesen: Szlovákia, Horvátország és Szlovénia (bár az utóbbinak csak a csücske jutna).

A nagyvonalú terv természetesen felvet bizonyos „technikai gondokat”. Hogyan jelezzék majd például a szlovák felségterületre kerülő, német és horvát nemzetiségek lakta falvakat, hiszen a jelenlegi (1993!) pozsonyi szabályoknak megfelelően a kisebbségi névtáblákat nem lehet kitenni, a magyar feliratok meg – ugyebár – az ország megszűntével nyilván automatikusan törvényen kívül helyeződnének. Elgondolkodtató továbbá, hogy amikor végre a dolgokat „elrendezni” lehetne, a viharsarki szlovákság román fennhatóság alá kerülne. (Bár igaz, Bukarest nemzetiségi politikájáról jó véleménnyel vannak a hivatalos Pozsonyban.) Az is feltűnő, hogy Ausztria egy négyzetmétert sem kapna a koncból.

A fenti kérdéseket nem csupán költőieknek szántuk, hanem valóban fel kívántuk tenni a lap főszerkesztőjének, Vladimír Mohoritának. Sőt további kérdések is megfogalmazódtak bennünk. Például, hogy miért éppen nekik küldte el az „ismeretlen feladó” az ominózus térképet. Vagy azt, hogy miképpen tudtak ismét megjelenni – állítólag immár Trencsénben nyomva –, hiszen nemrég még több millió koronával tartoztak a pozsonyi nyomdának. Hogyan tudtak hirtelen pénzt szerezni ahhoz, hogy lábra álljanak? Miből? Kitől? Szóval tudnánk kérdezni, de a lehetőség nehezen születik meg. Hiába üzentük meg előbb a pozsonyi 21 17 54-es telefonszám üzenetrögzítőjén, hogy kik vagyunk és mit kérünk, nem hívtak vissza.

Másodszor sikerült ugyan egy titkárhölggyel beszélni („Ja, maguk hagytak üzenetet a gépen?”), de csak ígéretet kaptunk, hogy egy nap múlva időpontot is adnak a randevúra. Újabb hívásunkra 24 óra leteltével sajnálattal közölték, hogy a főszerkesztő úr vidékre utazott, s legalább tíz napig nem érhető el. A közlést mi is sajnálattal vettük tudomásul. A kérdések tovább várják a választ.

Pozsony, 1993. szeptember»