Nem szántam remekműnek, pusztán helyzet-/életképnek. Újságíró-gyakornokként jártam a megyei lap „felségterületét”, ismerkedtem mindenekelőtt emberekkel, a teendőkkel, a körülményekkel – a világgal. Városi fiatal lévén legföljebb a háború évei alatt nélkülöztem a villanyt, mécsesnél tanultam meg olvasni a győri püspökvár mélységesen mély pincéjében a mécses világánál. Sokáig nem is sejtettem, hogy a város környéki falvakban 15–20 évvel a háború után sincs még villany, és ünnepnek számított, amikor esténként már nem a petróleumlámpa, hanem a villanykörte szórta gazdagon a fényét. És élmény volt számomra a „hivatásos fényhozókkal” találkozni, beszélgetni. (Megjelent: Kisalföld, 1961. február 5., kép: www.omnia.i) Íme:
«Öt társával együtt állandóan készültségben van. Kicsit ismerős ez a fogalom: állandó készültség. Igen, a katonaságtól, a mentőktől. Ilyenféle munkakészültségben van Szabadi János. Immár húsz éve. Ha szól a telefon ménfőcsanaki lakásán, vagy ha zörgetnek az ajtaján, hogy jöjjön Szemerére vagy Sokorópátkára, mert nincs villany az utcában, akkor magához veszi a szerszámokat, meg valamelyik társát, berúgja a motort, és indulás. Előfordul, hogy éjjel két órakor hívják, és csak másnap este ér haza.
Megszokta már. Húsz éve így él. Most pihen, azaz a számlákat rendezgeti a konyha sarkában berendezett kis irodában. A nagy iroda az előszoba, de ott most hideg van. Kellemesebb a meleg konyha, az ablak előtt számlálni a ropogós húszasokat, meg a piroshasú százasokat. És olyan jó visszaemlékezni egy-egy falu nevénél arra, hogy ezelőtt tíz évvel vagy tizenkettővel szerelték be ott a villanyt. Hej, akkoriban még csak százhúsz házban gyulladt ki a lámpa, ma már 250 család fizeti a számlát… Fényünnepélyek sorozata…Gyirmót, Sokorópátka, Tét, Tényő és a többiek. Megannyi, szép emlék. Felvidul az arca, amikor erről beszél: nincs annál nagyobb öröm, mint másoknak örömet szerezni. A bakonyaljai falvakban azelőtt még hírből is alig ismerték a villanyt, és most végre hozzájuk is eljutott az áram. Világosságot teremt, melegíti az ételt, és vizet szivattyúz a mély kútból és cséplőgépet hajt. Öreg nénikék nézték naphosszat a szerelőket, istennel áldatva és édes fiamnak nevezvén az akkor még tíz-tizenhárom évvel fiatalabb Szabadi Jánost és társait. Apró iskolásgyerekek és megfontolt parasztemberek figyelték érdeklődéssel, amint a szerelők egyik oszlopról a másikra másztak a kampókkal, vitték kezükben a szerszámokat, a drótokat. És egyszer csak elkészültek. A villany tiszteletére, a fény tiszteletére fehér abrosz terült az asztalra, finom csirkét és tüzes bort hozott a háziaszszony, mert: kigyulladt a villany. És az ünneplés, a tisztelet nemcsak az izzító energiának, hanem a szerelőknek is szólt. Talán legelőször nekik.
– Négy KT 35-ös szigetelőt kérek, Jancsi! – toppan be az egyik szerelő. Mennek a raktárba. Az is a házhoz tártozik, valam ikor tíz évvel ezelőtt építette Szabadi János. Fészernek és saját kis műhelyének szánta, meg verandának, a legelső tervezgetések szerint. De ÉDÁSZ-raktár lett belőle. Ugyanúgy, mint ahogy az előszobából ÉDÁSZ-irodahelyiség.
– A Királyszék egy része ma kap áramot, azon dolgoznak a fiúk erősen. Nemsokára bekapcsoljuk a többit is – újságolja Szabadi János.
Élmény? Volt elég: kedves is, szomorú is, izgalmas is. Ilyesmi minden villanyosember tarsolyában bőven van..
..Csúnya, viharos, éjszaka volt 1958. június 30-áról július 1-jére virradó éjjel. A téti–győri távvezetéken valahol zárlat keletkezett. Ketten mentek ki megjavítani. Huszonkétezer voltos feszültség a vezetékben; ha valahol a földre vagy házra ér, rettenetes pusztítást okozhat. Zárlatot csak úgy lehet javítani, ha az áramkört megszakítják. Tétről jött az áram, tehát ott kellett lekapcsolni a vezetéket először. Meg is tette ezt a téti szerelő: az olajos kapcsoló villája azonban nem ugrott teljesen szét, és a biztonsági szárazkapcsolót sem nyitotta ki. A huszonkétezer voltos feszültség a vezetékben maradt. Tét válaszolt:
– A kapcsolást elvégeztem!
Hát akkor a ménfőcsanaki körzeti szerelő is elvégezhetiaz oszlop oldalán a kapcsolást.
Hatalmas fényes ív keletkezett a kapcsoláskor, dörrenés, és Szabadi János a földön találta magát. Társa,
Gasztonyi István négy-öt méterrel odébb nem tudott mozdulni az ijedségtől és a feszültségtől, ami az oszlop környékén keletkezett a földön. Csak odaszólt dadogva a sárban fekvő kollégájához: Mi van? – Semmi – volt a válasz.
– De égettszag van!
– Megégett a bal tenyerem. Annak a szaga.
Ma már nem látszik az égés helye sem. A zárlatot még aznap kijavították, fájós kézzel is. Három falu villanyáról volt szó…
Nézem a tenyerét, amint mutatja: itt égett meg. Erős munkáskéz, érdes, és tele van behegedt vágásokkal az ujjak hegye. Ezek a kezek két szép gyermeket ölelnek és hű feleséget: „Finom volt az ebéd, anyukám!” – Ez a két kéz oly sok embernek szerzett már boldogságot: fényt, villanyt, világosságot vezetett az otthonokba, iskolákba, művelődési házak olvasgató vendégei fölé.»
