Hol vannak a régi, szép idők!? Konkrétan: az az időszak, amikor (mint esetünkben, éppen negyven esztendővel ezelőtt) nem egyszer hetente-kéthetente jártam Ausztriában, a legtöbbször a fővárosban, hogy külpolitikai újságíróként rendszeresen tudósítsak a „sógoroknál” történtekről. (A nyitó képen a bécsi Trautson-palota, egykoron Collegium Hungaricum, ma szövetségi igazságügyi minisztérium a Museumstrassén; foto: austria-forum.org))
Választásokról, kormányalakításról, gazdasági, kulturális eseményekről, mindenekelőtt pedig kétoldalú kapcsolatainkról, amelyek örvendetes módon mind sokoldalúbbá, elmélyültebbé – és ezáltal gyümölcsözővé, kölcsönösen hasznossá – váltak, már-már a monarchia legjobb időszakával vetélkedtek. Egy időben új K. und K.-t (Kreisky und Kádár) emlegetett a nemzetközi sajtó, mert a magyar–osztrák sokoldalú kapcsolatok nagyon jó példát mutattak az eltérő társadalmi rendszerű országok példás együtt munkálkodására. Bécset járó egyik utam alkalmával készült az alábbi interjú kultúránk kirakatáról. (Megjelent a Magyar Hírlap 1980. július 10-i számában.)
«Fogalom Bécsben – és persze Budapesten is – az osztrák fővárosban működő Collegium Hungaricum; a CH a magyar kultúra, tudomány és újabban a technika egyik előretolt nyugati bástyája. Működnek hasonló rendeltetésű intézmények Európa sok fővárosában, egyebek közt Varsóban, Szófiában, Berlinben, Párizsban, a bécsinek azonban, miként mondani szokták: atmoszférája, hangulata és nem utolsósorban évszázadokra visszatekintő történelme van. A Bécset megjárt magyarok városnéző útjuk alkalmával bizonyára fölfigyeltek a belvárosi Museumstraßén álló barokk palotára, az osztrák szövetségi igazságügy-minisztérium épületére, melynek bejáratánál ez olvasható: Palais der Ungarischen Garde. Pálffy Miklós udvari kancellár vette meg a palotát Mária Terézia sugallatára Johann Leopold Donat Trautson herceg örököseitől. A Trautson-palota a magyar testőrgárda laktanyája volt; egyik legnevezetesebb lakóját, Bessenyei Györgyöt művei és irodalomtörténelmünk a halhatatlanok sorába emelték. Ebben az egykor fényes házban jött létre a húszas (1920-as!) évek közepén a Collegium Hungaricum, az ösztöndíjas magyar művészek, tudósok meglehetősen szegényes szállása. „Vendége” volt az intézetnek József Attila is: a kollégiumi ágy fejében takaríthatta a szobákat… A második világháború után néhány évre még benépesültek a bécsi CH teremnyi szobái, majd a hidegháború hosszú időre befagyasztotta működését. A magyar tulajdonú épület egyre roskatagabbá vált. A hatvanas évek elején a magyar kormány eladta az osztrák kormánynak a Trautson-palotát, s az érte kapott pénzen új otthont épített a Collegium Hungaricum számára.
A Donaukanal, azaz a Duna-csatorna partján, a Hollandstrasse elején emelkedik az új CH. – Ez a nyolcemeletes hasáb sokáig a kerület, a bécsi Lipótváros legmagasabb építménye volt – mondja Lengyel László nagykövetségi tanácsos, a Collegium Hungaricum igazgatója. – Tipikus proletárnegyed a Leopoldstadt, hasonló a mi valamikori pesti Józsefvárosunkhoz. Itt működik a többi között az irgalmasrendiek kórháza… Az új helyre költözött és persze összehasonlíthatatlanul korszerűbb körülmények között működő Collegium-nak kezdetben a legfontosabb teendője az volt, hogy visszaszerezze az intézmény jó hírét és elsősorban a közönségét, amely egykor nagyrészt a belvárosból toborzódott.
– Bécsben sok külföldi intézet tevékenykedik – folytatja az igazgató –, ráadásul maguk az osztrákok is fönntartják a Volkshochschulék (a pesti Csili munkásotthonhoz hasonlóak) egész hálózatát. A sok magántulajdonban levő galéria hetente két-három kiállítás megnyitására csábítja a művészetek iránt fogékony bécsieket: a zene Duna-parti metropoliszában naponta négy-öt koncert közül válogathat az ember.
– Mindezek ismeretében: kik tehát a CH látogatói, vendégei?
– Azok, akiknek kapcsolata van vagy volt Magyarországgal Ausztriában, akik osztrákok ugyan, de rokoni szálak fűzik a magyarokhoz, nyelvünket azonban nem tudják. Minden rendezvényünk német nyelvű – hangsúlyozza az igazgató.
Fontos küldetésünk a helyi tájékoztatók tájékoztatása: újságírók, egy-egy szak- és tudományág vezető személyiségei, egyetemi tanárok, politológusok, az osztrák művészeti élet kimagasló képviselői rendszeresen eljönnek előadásainkra, kiállításaink megtekintésére. Prominens vendégeink között köszönthettük a budapesti osztrák nagykövetet, a kulturális minisztérium államtitkárát, az osztrák filmművészek szövetségének elnökét… Nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ezek az emberek napi tíz-tizenöt meghívásból válogathatnak!
– Milyen programokat kínál a Collegium Hungaricum?
– Itteni működésünk 17 esztendeje alatt kialakult a profilunk. Négyszáz személyes színháztermünkben kéthetenként magyar filmbemutatót tartunk. Tolmácsberendezésünk segítségével hatvan embernek szinkronban fordítjuk a szöveget. Dr. Bayer József, a filmügyekkel is foglalkozó munkatársam megszervezte, hogy az NDK-ban forgalmazott, tehát már német nyelven feliratozott magyar filmeket itt is bemutathassuk, ily módon szükségtelenné válik a szinkrontolmácsolás. Egyébként igen nagy keletük van Homoki Nagy István és Kollányi Ágoston természeti filmjeinek. Egész cserkészcsapatok jöttek hozzánk, hogy gyönyörködjenek például a Gyöngyvirágtól lombhullásig-ban.
A zenekedvelő és -értő osztrákok nagy számmal jönnek hozzánk. Kínálatunk igen széles skálájú: klasszikus magyar és osztrák szerzők művei, szonátaestek, operarészletek, hangszeres együttesek. Már dolgozunk a Bartók-évforduló programján. Az idei műsorainkból csupán ízelítőül sorolom a pécsi Germán–Bánki-szonátakettős, Gabos Gábor zongoraművész, az Éder-kvartett, Falvay Sándor zongora-, és Onczay Csaba gordonkaművész szereplését. A József Attila-emlékestünk különösen jól sikerült a Kaláka-együttes közreműködésével. Szabolcsi Miklós professzor előadását és osztrák színművészek szavalatait illusztrálták az együttes zenés betétjei. Egy-egy zenei rendezvényünk bevezetésére általában osztrák zenetudósokat, kritikusokat szoktunk fölkérni. Elvégre: nem dicsérjük önmagunkat.
– A ház műsoraiban lapozgatva érdekes előadásokról is értesülhettem…
– Az idén tavasszal például négy előadásra került sor – mondja az igazgató. – Témájuk: a magyar energiagazdálkodás, Herder és Magyarország, Mária Terézia és Magyarország, a kriminalisztika M agyarországon. Ez utóbbit az osztrák rádió is fölvette.
– Szólni szeretnék arról, hogy a kiállítások rendezése jó ideig csupán esetleges munka volt itt a CH-ban. Ma már állandó kiállítással is büszkélkedhetünk: Kufstein „irodalmi végvárunkká” lett: az ott raboskodott magyarok – Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Leövey Klára, Szentjóbi Szabó László és mások – emlékére. Kortárs festészeti és grafikai kiállításunk városról városra vándorol Ausztriában: Welsből Grazba, onnan az ezeresztendős Steyrbe. Itt, a földszinti kiállítótermünkben egymást váltják a képzőművészeti, fotó-, bélyeg-, karikatúra-, népművészeti kiállítások. Bécs Liesing kerületének „Csilijében” hazán k felszabadulási évfordulóján fotókiállítást rendeztünk. Csupán érdekességként: ugyanott népes magyar nyelvtanfolyam is működik.
A bécsi CH tíz munkatársa sokat tesz az ausztriai magyar napok és hetek sikeréért is. Tavaly Salzburgban került sor a magyar napokra. Operaházunk társulata nyolcszor adta elő a három Bartók-művet; Országh Lili kiállításának is nagy sikere volt.
– Tervezzük, hogy Innsbruckban, Klagenfurtban is rendezünk magyar napokat. És talán mire ezek a sorok megjelennek, megszületik a megállapodás a CH és a Melk melletti Schallaburg kastélyában berendezett kultúrcentrum között: a reneszánsz épületegyüttes igazgatósága szívesen látna a falak közt egy magyar reneszánsz kiállítást. Falaink között otthont adunk magyar ösztöndíjasoknak is.
A hollandstrassei épületegyüttes lakosztályaiban kényelmes elhelyezésben részesülnek azok a magyar állampolgárok, akik rövidebb-hosszabb idejű szakmai tanulmányokat folytatnak Bécsben.»