A külföldi tudósítók – különösen a közeli országokban működők – szívesen használták a levélformát mondanivalójuk eljuttatásához olvasóiknak. Nem volt ez másképp cikkünk szerzőjének esetében sem, aki a tevékenységét árgus szemmel figyelő keletnémet hatóságok előtt számolt be ‘az első német munkás–paraszt állam’ életéről. A Harz-hegységről – aminek pont a közepén húzódott az NDK-t és az NSZK-t elválasztó határ (a berlini fallal egyenértékű technikai eszközökkel felszerelve), továbbá és térség talán legszebb városáról – a Népszabadság 1987. szeptember 7-én megjelent számában olvashatott a lap közönsége. (A Wernigerode-kastély a hegyen.)
A látvány sokáig várat magára. A Berlin felől Magdeburgon át érkező látogató még a Harz-hegység főbejáratának nevezett Halberstadtot elhagyva is egy ideig csak szerény dombok látványával kénytelen beérni. A hegyvonulat NDK-ba eső oldala (az államhatár a legmagasabb csúcs, az 1142 méteres Brocken mögött csaknem pontosan felezi a Harzot) az érkezés utolsó pillanatáig szemérmesen rejtegeti szépségeit. Wernigerode előtt mindössze néhány kilométerrel kezd az út meredeken emelkedni, élesebbekké válnak a kanyarulatok, s a hegyi levegő szinte harapnivalóan friss.
…Szelíd lejtők fölé kiugró merész sziklák, sebes patakok mellett szuszogva kapaszkodó gőzmozdonyok, gerendás polgárházak fölött magasodó büszke várak és templomok, nagyszámú szakszervezeti és vállalati üdülő, ám az igényekhez képest kevés szálloda: jellegzetes kontrasztjai ennek a tájnak. Évről évre kétmilliónál is több ember fordul meg Wernigerode környékén, s legyen tél vagy nyár, itt soha sincs holtszezon. Minden évszaknak megvan a maga sajátos vonzereje, a városka pedig az esztendő minden napján úgy szép, ahogy van.
Az évszázados favázas épületek sorából nemcsak rangja, de páratlan külleme miatt is kiemelésre kínálkozik a városháza (jobb oldali kép). Gótikus tornyai, faragott szobrai, díszei a régi mesterek tudását és művészetét egyaránt dicsérik. Először afféle középkori játékbarlang működött a falai között, majd – nyilván nem véletlen az egybeesés – a bíróság is itt talált otthonra. 1540 óta ez a városi elöljáróság székhelye. A téren buzgón kattognak a keleti és nyugati fényképezőmasinák: a turisták nem tudnak ellenállni az építmény csábításának, még akkor sem, ha az oromfal többnyire árnyékban van, lévén az északi oldalon. Ez lehet persze előny is: a téren lézengő néhány punk nem a városháza előtt sütteti magát a délelőtti nappal, hanem a szemközti padokon, nem zavarva így sem a fényképezőket, sem az anyakönyvvezetői hivatalból kivonuló nászmeneteket.
Jóllehet – mint említettük – ezen a tájon „nonstop” az idegenforgalmi szezon, azért a tavaszutó-nyárelő mégis más. Sziromruhát öltenek a fák, bokrok ágai, de a tereken és az erkélyek, ablakok párkányain is megjelennek a virágok. (A város legkisebb háza, a Kochstrasse 43. szám alatt – egyetlen lakószobája nyolc négyzetméter! – majd összeroskad illatos terhe súlyától.) Aki pedig a belvárosban jól kigyönyörködte és a piactértől néhány lépésre levő Wiener Caféban egy tényleg bécsi (vagy pesti) erősségű feketével kellően felfrissítette magát, az okosan teszi, ha felbandukol a város fölött trónoló kastélyig. A soktornyú épület alapjait a XII. században rakták le, az 1600-as években barokk stílusban átépítették, mai formáját a múlt század végén nyerte el. Akkori tulajdonosa, a Stolberg-Wernigerode grófi család feje (Bismarck kancellár egykori bizalmasa) reprezentálni kívánt a kissé egyveleg stílusú, de mindenképpen impozáns mesevárral, s ez bizonnyal sikerült is neki. A kastély épülete és berendezése épségben átvészelte a háborút. 1945-ben – a földreform után – népi tulajdonba vétetett, 1949-től pedig megnyitották a látogatók előtt: 37 termében részint az egykori berendezési tárgyakat, bútorokat, festményeket, szobrokat lehet megcsodálni, részint pedig kiállítás tekinthető meg a feudalizmus történetéről, annak németföldi kialakulásától NDK-beli felszámolásáig.
Aki a kastélyhegyet meg tudta mászni, ne ijedjen most már meg komolyabb túráktól sem. A környék kijelölt turistaútjainak hossza az ezer kilométert is meghaladja; ezeket az itteni települések kulturális szövetségei, vadásztársaságai tartják karban. A veszélyesebb helyeken, vízmosások, szakadékok fölött átívelő hidakat a hegyi mentőszolgálat tagjai vizsgálják meg és – szükség esetén – javítják ki. A túraútvonalakon gyalogszerrel még a romantikus „Boszorkánytánctér” is elérhető. Ám a fennsíkon ma Thália jámbor papjai és papnői áldoznak a nyilvánosság bevonásával. A szabadtéri színelőadásokat – ezekre az idén 160 ezer nézőt várnak – kétségkívül jól válogatták ki: olyan darabok szerepelnek a műsoron (például Schillertől a „Haramiák”, vagy „A dakota leánya” című May Károly- ihletésű indiánjáték), amelyek összhangban állnak a táj hangulatával, az óriás sziklák hallgatag kulisszájával.
A wernigerodei piactér.
„Nagyüzemet” jelez az egyéb kulturális események naptára is. A Harz múzeumaiban hangversenyeket, tematikus kiállításokat rendeznek. (A wernigerodei kastélyban például a nyár elején a középkor míderdivatját tanulmányozhatták a női fűzők és egyéb testformásító kellékek történelmi fejlődése iránt érdeklődő látogatók.) Június végén a hagyományos Rathausfestnek, városháza-ünnepnek örülhettek azok a szerencsések, akiknek épp erre az időszakra esett a beutalójuk, s azok a még náluk is szerencsésebbek, akik maszek alapon szállást tudtak szerezni. A városháza előtt ugyanis egy héten át összemérték tudásukat, a művészetüket a környék ének- és zenekarai, tánccsoportjai, szólistái.
A tét nem csekély, a győzteseket a dicsőség mellett rádió- és tévészereplések várják, sőt, kinyílik a kapu a határokon túli fellépések felé is. A népi kultúra adta lehetőségekre az idegenforgalmi szervek növekvő figyelmet fordítanak; az idei „Vadászlak-esteken” és „Grillpartykon” felléptetnek néhányat a sikeres népművészeti csoportok közül is. A hangulatos rendezvényeken a jódliénekesek kórusa osztatlan sikert aratott, majd az úgynevezett „tájszólásmesterek” művészetét mindenekelőtt a bel- és külföldi német anyanyelvű publikum élvezhette igazán.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
