A történelmi emlékekben gazdag Prágában nem hiányozhat a félmúltat megörökítő gyűjtemény sem. Mégis – a némileg tendenciózusan összeválogatott anyagot csak cikkünk előtt mindössze fél évtizeddel, magánvállalkozók nyitották meg a száztornyú város központjában. Szerzőnk írása 2007. október 9-én jelent meg a Népszabadságban.

 

„A McDonald’s fölött, a Casino mellett” – így jelöli meg a prospektus a Kommunizmus Múzeuma pontos helyét a cseh fővárosban. Az idén ötödik születésnapját ünneplő prágai intézmény pontosan azt kínálja, amit a neve is mutat. Az 1945 előtti időszak rövid ismertetése inkább a Masaryk elnök nevével fémjelzett cseh demokrácia, illetve a második világháború alatt tanúsított ellenállás bemutatására szorítkozik.

A kiállítás az 1945 utáni fejleményekről annál bővebb anyagot tár a látogatók elé, akik – főleg a külföldiek – eléggé nagy számban hajlandók a borsos árú (180 korona, mintegy 1700 forint) belépőjegyet megvásárolni. A kommunista mozgalom nemzetközi és helyi vezetőinek képi és szoborábrázolásai rendkívüli mennyiségben fordulnak elő a termekben, de az egykori plakátokat illetően is a bőség zavarával küzd az érdeklődő. E zavar nem jellemzi a kiállított és berendezett korabeli csehszlovák „népboltot”, amelyben néhány árválkodó konzervdoboz hivatott illusztrálni a hiánygazdálkodást. (Az idősebb generációhoz tartozó magyar látogató azért másra is emlékszik: sörre, tornacipőre, tréningruhára, miegyébre…)

Az is megmagyarázhatatlan, hogy az olyan kétségbeejtő küllemű műhellyel, jobban mondva sufnival, amelyben a mocskos munkapad felett színes falragaszok ösztönöznek a nagyobb teljesítményre, hogyan kapcsolható össze az előtte felállított, ma is jó megjelenésű Jawa motorkerékpár. A szellemi élet bugyrainak mélységét a „Szocialista realizmus”- sarok néhány festménye hivatott sejtetni, a kiállított tanterem kopott padjain fekvő iskolakönyvek pedig az egykori nevelés egyoldalúságát tükrözik.

Álom, valóság, lázálom – ez a kiállítás első felének a mottója. A vendég bejárhatja a csehszlovák történelem útját a felszabadulástól – amikor a lakosság örömkönnyekkel a szemében üdvözölte a begördülő vörös csillagos páncélosokat – 1968-ig, midőn a szovjet tankok ismét könnyeket csaltak a csehek szemébe, de ezek már a csalódás és a tehetetlen düh könnyei voltak. A két dátum közötti politikai élet, a „Győzedelmes február”, vagyis az 1948-i kommunista hatalomátvétel, az ezt követő kirakatperek (amelyeknek régi elvtársak – Rudolf Slánsky, a CSKP főtitkára és mások – is áldozataivá váltak), a sztálini és a gottwaldi személyi kultusz, a nyugati imperializmus ármánykodása elleni éberségkampány mind-mind hitelesen ábrázolva jelenik meg a falakon és a tárlókban.

Nyilvánvalóan a látogató elborzasztására szánták, de a valóságot közelebbről ismerő kelet-közép-európai vendég kevéssé borzong attól, hogy a titkosrendőrség kihallgatószobájában nappal is szembe világít az íróasztallámpa, s ennek hatását sem a falon függő Dzerzsinszkij-kép, de még a vitrinben kígyózó hóhérkötél hurokja sem fokozza érdemben.

A „Prágai tavasz” 1968-i kísérletét és bukását eléggé féloldalasan sikerült bemutatni. A legfeltűnőbb, hogy Alexander Dubček szerepét csak szűkszavúan méltatják, a Csehszlovák Kommunista Párt egykori első titkárától, az „emberi arcú kommunizmus” jelképévé vált szlovák nemzetiségű politikusról sem fotó, sem térplasztika nem szerepel az amúgy gazdagon illusztrált anyagban. A kezdeti belső ellenállást (például Jan Palach egyetemista önégetését) és az ezt követő husáki „konszolidálást” bőven tárgyalja a kiállítás, amely a cseh másként gondolkodók tevékenységének ismertetésével, Václav Havel szerepének kidomborításával és az 1989-i „bársonyos forradalom” méltatásával ér véget. 

A múzeum magánvállalkozásban működik, anyagát is jórészt magánszemélyek adták össze. A hagyományos demonstrációs eszközök mellett korszerű film- és videóvetítést, hanghatásokat is használnak ahhoz, hogy a látogatók előtt megvilágítsák a kiállítás alaptémáját képező négy és fél évtized történéseit és azok hátterét. Annak magyarázatával azonban a múzeum adós marad, hogy mindezek dacára miképpen kaphatott mandátumot mégis a mostani, kétszáz tagú cseh parlamentben szabadon választott 26 kommunista képviselő.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)