„Sprechen Sie DDR?” – hangzott egykor a vicces kérdés, ami a keletnémet politikai vezetés túlzó törekvését, nevezetesen az NDK nyelvi önállóságának bizonygatását tette irónia tárgyává. A valós helyzet ettől azért eltért: a német nyelv megismeréséhez megfeleltek a Türingia és Rügen szigete közötti térség oktatási viszonyai is. Jó példa rá cikkünk szerzőjének, egykori berlini tudósítónak tapasztalata is, amelyet egy nyelvi tábor felkeresése után vetett papírra és jelentetett meg a Népszabadság 1988. augusztus 27-i számában. (A nyitó képen gothai városrészlet egy idegenforgalmi kiadványban.)

«Ha valaki a cím láttán arra a Gothai programra gondol, amelyet 1875-ben elfogadva egyesült a két akkori német munkáspárt (s amelyet Marx alaposan és kritikusan elemzett), akkor téved. Ez a program 110 évvel később született, ám máris biztató eredményeket mutat fel, és ígéretes tovább fejlődés lehetőségét rejti magában.

Nem szaporítom a szót, és nem élek vissza az olvasó türelmével: Gothában, ebben a történelmi levegőjű, hangulatos türingiai városkában szervezték meg az idén immár negyedszer a németül legjobban tudó magyar diákok nyelvi táborát. Az NDK és hazánk illetékes minisztériumai együttműködésének eredményeképpen kitűnő lehetőség kínálkozik így a tanév(ek) alatt összegyűjtött. erősen elméleti tudást a mindennapi élet szavaival, beszédfordulataival kiegészíteni. Ebben egyébként nagy segítség a tábor pedagógusai mellett a mieinkhez hasonló korú német gyerekek jelenléte is. (Ilyen „nyelvköszörülést” szolgál – kölcsönösségi alapon – a gothaival párhuzamosan évente megrendezésre kerülő váci német nyelvi tábor is, ahová az NDK-ból érkeznek vendégek.)

Az idén júliusban 42 középiskolásunk (32 leány és 10 fiú) töltött el három hetet a gothai építészmérnöki főiskola kollégiumában berendezett táborban. Az őket kísérő egyik pedagógus, Kunné Fehérvári Flóra, a mátészalkai Esze Tamás Gimnázium tanára kérdésemre elmondta, hogy egy szobában négy gyereket helyeztek el: két magyart és két hazait. Ez volt a legjobb módszer és egyben a garancia arra, hogy a kötetlen beszélgetések felöleljék azokat a témákat, amelyekkel egy tizenéves a mindennapi életben szembe találhatja magát.

A háromhetes táborozást azért senki ne gondolja spontán fecsegések laza láncolatának. A bevezetőben említett, napra, sőt órára elkészített programot a német házigazdák a rájuk jellemző lelkiismeretességgel és precizitással állították össze, s következetesen ügyeltek annak maradéktalan végrehajtására. Így – szünidő ide vagy oda – minden délelőtt 8-tól 12-ig (szombat és vasárnap kivételével) tanítás folyt, éspedig nyolc NDK-beli pedagógus irányításával (ami lehetővé tette kisebb csoportok formálását, vagyis a hatásosabb munkát). Nyelvtani, hangtani, irodalmi ismeretekkel bővítették diákjaink tudásukat, emellett a Landeskunde (országismeret) elnevezésű foglalkozás keretében az NDK érdekes városairól, tájairól hallhattak előadásokat. Ez volt egyébként a legnépszerűbb „óra”, mert tulajdonképpen a soron következő kirándulás elméleti előkészítését szolgálta. Mind Kunné, mind pedig a másik két magyar pedagógus: Ritz Ferencné leninvárosi és Bikics Gabriella miskolci tanár egyetértett abban (s ezt a gyerekek is megerősítették), hogy ezek a kirándulások jelentették a program csúcspontjait. Így itt-tartózkodásuk alatt felkeresték a megyeszékhelyet, Erfurtot (a miskolci Schmidt Ildikónak ez tetszett a legjobban), Bach szülővárosát: Eisenachot, megnézték Wartburg várát, bejárták Weimar utcáit (amelyek macskakövein egykor Goethe, Schiller, Liszt Ferenc ballagott), és voltak a buchenwaldi náci koncentrációs tábor helyén létesített emlékmúzeumban is. Természetesen Gothát is alaposan „feldolgozták”: a város múzeumai, műemlékei éppúgy az élménytrófeák közé kerültek, mint például a Hermann Haack Kartográfiai Intézet világhírű térképgyára.

Az, hogy a nyelvi tábor helyének kijelölésekor a választás Gothára esett, mindenképpen szerencsés döntésnek bizonyult. (A magyar kísérők ezzel és általában az egész ügy „menedzselésével” kapcsolatban kiemelték Bedő Évának, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársának szerepét, s ezt a dicsérő véleményt az NDK-partnerek is osztották.) A szép környék, az egy négyzetkilométerre jutó látnivalók nagy száma, a barátságos türingiai emberek – mind-mind hozzásegítettek a tábor elsődleges céljához, a német nyelvtudás elmélyítéséhez.

Nehogy azt gondolja most az olvasó, hogy az ideküldött magyar gyerekcsapat valamiféle kicsinyített professzorok gyülekezete volt vagy pláne, hogy ezalatt a három hét alatt azzá vált volna. Igaz, hogy valamennyien sikerrel szerepeltek az országos német tanulmányi versenyen, de holmi nagyképűségnek nyomát sem tapasztaltam közöttük (pedig magam is meggyőződhettem arról, hogy tényleg jól „lökik” a németet). Ha hamarabb nem, hát itt bizonyára rájöttek, hogy még mennyit kell tanulniuk, ha valóban átfogó, teljes értékű nyelvtudásra kívánnak szert tenni. Bíró Dániel, a komáromi Jókai Mór Gimnázium diákja például a matematika és a fizika felé tekintget, de úgy vélekedett, hogy mégis jó volt eljönni ebbe a táborba, mert a német tudás sokat segíthet majd neki e reáltudományok alaposabb megismerésében is. Putz Gabriella, az esztergomi Dobó Katalin Gimnázium harmadikosa német tagozatos osztályba jár, de most, a szobatársnője családjának meglátogatásánál vette csak észre, hogy a tájnyelvi szabályok ismeretének híján legfeljebb csak a rádió és a tévé szövegét élvezheti (ami persze szintén nem kevés).

A szobatársak, a német gyerekek, akiket a helyi szervezők Gothából és környékéről válogattak össze, remek pajtásoknak bizonyultak. Készséggel mutogatták-magyarázták saját szűkebb pátriájukat, ugyanakkor élénken érdeklődtek a mieink élete, általában Magyarország iránt (a többségük még nem járt nálunk). E kíváncsiság legalább részbeni kielégítésére igen jó alkalomnak bizonyult a bemutatkozóest, amelyen a magyarok képek, rajzok, térképek és szóbeli információk segítségével igyekeztek megvilágítani, hogy „kik ők és merre van hazájuk”. (Még Wartburg vára közszeretetnek örvendő egykori úrnőjét, Árpád-házi Szent Erzsébetet is „megidézték”, hogy működjék közre az üdvös cél elérésében.) Hasonlóan vidám, a paródiákat sem nélkülöző, tartalmas műsorral vettek búcsút a tábor végén a háziaktól, a fennmaradó megválaszolatlan kérdéseket pedig a népszerű diszkók során akadt mód egymás között tisztázni.

Kellemes volt hallani a vendéglátók jó véleményét. Mind Herbert Häfner táborvezető (aki már harmadszor töltötte be ezt a tisztet), mind pedig Waldemar Thust, a járási pedagógiai oktatási központ vezetője hangsúlyozta, hogy a magyar lányok és fiúk kedvesek, jólneveltek voltak, szépen beszéltek németül, és őszinte érdeklődésük szárnyakat adott a velük foglalkozó nyelvtanároknak. Ami pedig a nem szellemi táplálékot illeti, itt sem volt ok a panaszra. A gyanakodva fogadott „szószos” német ételek mennyiségben és minőségben is jól vizsgáztak – tisztára kitörölt tányérok maradtak a kamaszcsapat után …

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)