Pedagógusként az a megtiszteltetés érte, hogy a nemzeti konzultáció levelező tagozatos politikusai szóba álltak vele. Együtt fényképezkedtek is. Mellette mindenki jól mutatott. Idős asszony, töpörödött termet, amikor kattant a vaku, Orbán Viktor, Semjén Zsolt és még a mikrofonállvány is daliának látszott.
A tanítónő 40 esztendeje hagyta ott a katedrát, a táblát, a krétát. Az iskolában mindene megvolt: státusa, szakköre, elhívatottsága. Igaz, nem viselt kockás inget, lelkében elszántságként nemzete lámpása pislákolt. Amikor lángja volt a tudásnak, őrizte. Sok mindent tanított, leginkább hazaszeretetet. Mindegy, mit írtak az okmányaiba, magyarként élt. A kokárda, a lobogó selyme öltöztette, a balsors kisérte, a Himnusz megríkatta.
Templomba járt, nem kellett focimeccseken, kocsmákban kérni isten áldását. Egyszer megkapta, aztán adta tovább. Nem született bátornak, azzá lett. A sors packázott vele, egyszer kuláknak nevezték, máskor kitüntették. Ha kérdezték, megmondta az igazat, és ha nem kérdezték, akkor is. Amikor hivatalossá tette a magyarságát, akkor Szlovákiában azt mondták, nem tűrik a kettősséget. Sem a beszédben, sem az állampolgárságban. Választania kellett, a szívére hallgatott.
Augusztus 22-én halt meg 104 éves korában. Élete üzenet volt, eljutott Pozsonyba, Budapestre, Londonba, Berlinbe. A magyarság érzés, nem rang, nem névjegyzék. Az állampolgárság összetart, választási törvény nem ránthatja szét.
Szerettei, rokonai, tanítványai augusztus 25-én a rimaszombati temető ravatalozójában búcsúzhatnak Tamás Aladárnétól, Ilonka nénitől. A megjelentektől a hozzátartozók méltóságot várnak, nem szónoklatot…
