Kimondani is sok: hatvanhárom esztendővel (1961. augusztus 31.) ezelőtt jelent meg Győr-Sopron megye napilapjában az alábbi zsengém. (Eszembe sem villant akkor, hogy újságírói pályám évtizedeinek többségét majdan külpolitikusként járom végig…) Tetszett, mi több, izgalmasnak találtam mindig, ha egy-egy szakma, hivatás művelőivel találkozhattam abból a célból, hogy róluk s munkájukról írjak. (Mennyivel más volt az az időszak és téma, mint egy elemző kommentár, mondjuk, valamelyik európai ország parlamenti választásáról…) Ráadásul sarkallt a közvetlen élmény is: akkor állhattam először menet közben Kandó-mozdony vezetőfülkéjében. Mennyivel érdekesebb, mint repülővel Párizsba – az utastérben, ahol legföljebb szundikáló utasokat lát az ember, és csak akkor derül föl néhány pillanatra, amikor elsétál ülése mellett egy mosolygó stewardess…  (A nyitó képhez: a MÁV V40,016 pályaszámú Kandó-mozdonya a Vasúttörténeti Parkban. 1934-ben épült, 28 éven át szolgált, 1962-ben kivonták a forgalomból. Teljesítménye 1620 kW, sebességfokozatai 25,50,74,100 km/óra, súlya 98 tonna, hossza 13 830 mm. Tervezője, Kandó Kálmán [1869–1931], sajnos, nem láthatta, mert a mozdony elkészülte előtt elhunyt. Forrás: wikipedia.hu/Riesz József)

«Még süt a nap, amikor a vonatindító zöld tárcsájával búcsút int a győri pályaudvaron a 18,36-os hegyeshalmi személynek. Méltóságteljesen húz ki a szerelvény a peronok közül, bele a fonódó, ölelkező sínek útvesztőjébe. Egy percig sem tart, míg a váltók között gurulunk, a vágányok hamar kibogozódnak. A narancssárgába hanyatló nap fénye már két pár, végtelenbe vesző, izzó egyenessé válik. Azon fut, rázkódik a Kandó-mozdony…

Indítás után Kishalmi Mátyás gépkezelő két percre eltűnt a fülkéből: hátra ment a remegő géptestbe, ahol tizenhatezer volt cikázik a karvastagságú kábelekben, meg a vékony drótokban.

– Rendben! – lép elő a másik ajtón a gépkezelő.

– Rendben – ismétli a jelentést a vezető, Rétfalvi Antal.

A V 40008 rendszámú Kandó-mozdony egyre gyorsulva folytatja az útját. A sebességmérő mutatója fekete és piros vonalak között kúszik a hetvenes szám felé. A vezető kihajol az ablakon, hátranéz a vonatra, a tizenöt kocsira. Hány ember utazik a vonaton? Háromszáz, ezer, kétezer?

– Fázis!

– Fázis. – A vezető vált a rézgombos karon. Erős huzat borzolja a hajunkat, zúg a gép, és a gépkezelő eltűnik a keskeny ajtó mögött. A kerekek pedig falják szüntelenül az alánk futó, izzó sínpárt.

Mire gondol ilyenkor, vezetés közben ez az őszülő halántékú férfi? Vajon csak a pályára, a jelzőkre, és arra, hogy mindig viszonozza a piroszászlós, tisztelgő pályaőrök üdvözlését? A családjára? A két felnőtt gyerekére, gépészmérnök-hallgató fiára vagy jövőre érettségiző lányára, aki talán éppen most, fél hét után néhány perccel készül a randevúra? Gondolhat rájuk bátran, hiszen 1937 óta vezet, nagy a gyakorlata. Tizennyolc évig állt a pöfögő óriások kabinjában: kánikulában és hóviharban, küszködve a rossz szénnel, és menekülve a szerelvénnyel az alacsonyan szálló Stukák bombazápora elől. Csecsemőkkel, apró gyerekekkel és magatehetetlen öregasszonyokkal volt tele a vonat, a marhavagonok.

– Rendben!

– Rendben.

Éleset és mélyet sivít a Kandó-mozdony kürtje. Valahol a távolban eltévedt kutya

ugrál a sínek között. A vonat robog, és néhány másodperc múltán bokor tövéből les lihegve az állat.

– Szabad!

– Szabad.

Szabadon áll a jelző. A nap már csak a hegyét világítja meg. A pályán kékeslilára változik a két pár csík. A leeresztett ablakon keresztül kellemesen borzongató, jó illatú hűvösség csap be a két oldalon az éjszakára készülő cserjésből.

– Megáll!

Nyüzsgő embertömeg árasztja el a kis állomás vörös kavicsos földjét. Csak a kijárati kapunál rendeződik valamicskét sorba a sokaság. Sípszó hangzik, egy, kettő, három, hét mind halkabban, mind távolabbról.

A vezető kihajol az ablakon, a menesztő tárcsájával búcsút int, és tiszteleg. Remeg, rázkódik a Kandó. Hátunk mögött a motor csattog, a feszültség szikrázik lila fénnyel a felsővezetéken, szikrája a raktárablakon jelenik meg egy pillanatra. A gépkezelő hangja hallatszik:

– Rendben! – és becsukja maga mögött az ajtót.

– Rendben.

Húsz éve ismeri egymást e két ember itt a vezetőfülkében. Húsz év óta legalább minden héten találkoztak, egy év óta pedig egy mozdonyon járnak.

A gépkezelő tizenhét éve szolgál villamosmozdonyon. Tizenhét év óta minden másnap, ki tudja, hányszor járja körül a gépet, és jelenti:

– Rendben!

Tizenhét éves a lánya a nagyobbik, tizenkettő a kisebb. A legtöbb szó a gépen a családról esik. Aztán a politika meg a szolgálat következik. De bőven jut idő más témára is. Arra, hogy a vezető új hajómodell építésébe kezdett, vitorlás jachtot tervez. Lehet, hogy ezzel is aranyérmet nyer a kiállításon, jövőre. – Arra is gondol a gépkezelő, hogy rózsái még mindig teljes virágukban pompáznak a kis isaszegi ház kertjében.

Teljesen besötétedik. Kívül, a sínen, közvetlenül a kerekek előtt piszkossárgán verődik vissza a reflektor fénye. Belül, a műszerfalon lila, piros, zöld és fehér lámpácskák égnek. A két ember arca csak a körvonalaiban látható, amint tekintetük a pályán van, figyelik a síkos vas utat, a távolban halványan sejlő falvak világát, a zöld jelzőt. Vigyázzák egymás életét, vigyázzák a vonaton bóbiskolók életét.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)