Nagyon érdekes bejelentést tett a Nemzeti Színház, eszerint a jövő év májusában Vidnyánszky Attila rendezésében bemutatják a Tőkét. Igen, Marx Károlyét. (A nyitó képhez: Marx, Engels, Lenin, Sztálin – jó ideig együtt szerepeltette őket a propaganda.)

A rendező azt nyilatkozta, hogy az alkotás drámai potenciálja már beregszászi évei óta foglalkoztatja, idézem: „A pénz, a tőke, vagy az osztályharc csupa olyan fogalom, ami megszemélyesítve egy egész életünket meghatározó drámát ír le”. Az is kiderült, hogy műfaja bohózati elemekkel átszőtt haláltánc lesz, amelynek keretében kiderül – a Nemzeti színlapja alapján –, hogy „súlyos félreértések okán hogyan jött létre egy testet és lelket megnyomorító ideológia, valamint, hogy miért nem tudunk szabadulni ettől a vallásellenességgel átszőtt gondolkodásmódtól.”

Mármost korábban, amikor V.A. ötlete napvilágra került, a jobboldal valóságos sokkot kapott, hogy miért, nem világos. A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója mindenesetre felháborítónak tartotta, hogy a mű, ami lényegében a polgárok fejéhez röpített lövedék, drámai potenciált jelenthet: a Marx iránti ilyen lelkesedés éppen annyira veszélyes, mintha V.A. náci irodalmat akarna színpadra állítani. A Magyar Nemzet pedig azt ajánlotta ironikusan, hogy a következő darab legyen mondjuk Lenintől A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban.

A reakciókból az derül, ki, hogy a már- már kommunistasággal meggyanúsított rendező rendszerhűsége és ideológiai elkötelezettsége pár röpke vád nyomán egy pillanat alatt omlott össze, ami persze teljes félreértés, ezért is írja a színlap, hogy nyugi, az előadás haláltánc lesz a javából. Teljes leleplezés, hogy világosan fogalmazzunk.

Ami a műfajt illeti, utalhatunk arra, hogy bár ideologikus, közgazdaságtani, illetve politikai utópiákkal foglalkozó adaptációk ritkán kerültek hazai színpadra, ha egyáltalán, de a hagyományos színpadi daraboktól eltérő kísérletek igenis voltak. Kazimir Károly sorozatára gondolunk, aki egyebek mellett a Kalevalát, a Ramajánát, a Gilgamest, vagy épp a Karagözt rendezte meg, hogy Vidnyánszkyt idézzük: abszolút megszemélyesítve.

De van egy másik tradíció is. A szovjet Krokogyil vicclap nyomán a korai Ludas Matyi vicclap már belekezdett a kapitalizmus szellemének képi megidézésébe: a pókhasú, szivart rágó kapitalistáktól a sunyi kulákig, és a lenyalt hajú, pezsgőben fürdő dzsentriig, nem is beszélve a pirospozsgás, mindig fiatal, és mindig öntudatos munkásig, ami persze ugyanolyan távol esett Marxtól, mint Makó Jeruzsálemtől, de hát ahol fát vágnak, ugye…

Színházi és filmanalógiák is vannak. Szovjet munkásdarabok. Szovjet téeszdarabok. Magyar mozidarabok. Dalolva szép az élet, Becsület és dicsőség, avagy egy doku: A szovjet mezőgazdasági küldöttek tanításai címmel, amit Jancsó Miklós rendezett 1951-ben, csak hogy az élet ne legyen olyan egyszerű.

V.A.-nak van miből válogatni, ha teljes leleplezést akar, pláne haláltáncot. Félő persze, hogy Marxnak ehhez sem lesz semmi köze, nem is lehet, még akkor sem, ha a Termelési Módot egy különösen zseniális színész állítja elénk, csodás maszkban. De hát Jézus hitéből is csak a politikai kereszténységet képes lepárolni egy hatalom, miért járnának másképp a szellem emberei?

Ettől retteg Max Weber is, attól tartván, hogy pozitív példaként legközelebb őt veszik elő, ezért próbálja valahol elásni a „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című művét. Bár Vidnyánszky, vagy ne adj isten, Balog Zoltán püspök úgyis megtalálja.