A külföldi tudósító állandó feladata az állomáshelyén lévő lapok figyelése. Cikkünk szerzője, a Népszabadság 1985–89 közötti berlini tudósítója az alábbi szösszenetet a Berliner Zeitungban, az egykor volt NDK fővárosának újságjában fedezte fel. Nyomban továbbította lapjának, hogy 1987. augusztus 8-án annak ifjúsági oldalán láthassák a fiatal – és nemcsak a fiatal – olvasók: Kelet-Németországban sem minden szól a fejlett szocialista társadalom építéséről…
Lány: Mondd, jó vagyok nálad?
Fiú: Persze, Csigabiga…
L: Úgy értem, hogy szeretsz-e? És tényleg csak engem?
F: Tényleg, Édes.
L: Mert a férfiaknak nem nagyon lehet hinni. A nővérem is tegnap este bőgve jött haza…
F: Na, és tehetek én arról?
L: Az ő barátja is azt állította, hogy szereti. És tudod, mit mondott neki, amikor a kapualjban elbúcsúztak?
F: Nem voltam ott…
L: Azt mondta: Viszlát, Marina!
F: Viszlát – ezt én is szoktam mondani. Vagy éppen megkérdezem: Mikor látjuk egymást, Picim?
L: A dologban nem is ez a lényeg, hanem hogy Marinát mondott. Pedig a nővéremet Monikának hívják…
F: Hát előfordul…
L: De nem szabadna előfordulnia! Te is jössz azzal, hogy Csigabiga, Picim, Édes – így, persze, nem tévedhetsz!
F: Nyuszi, ne balhézz…
L: Na, mondjad csak gyorsan, hogy hívnak engem?!
F: Szóval – Heike. És szeretlek. Meg vagy elégedve?
L: Igen, és ne húzd fel magad. Egy nőnek néha szüksége van arra, hogy hallja, hogy szeretik.
Hiszen én is úgy szeretlek, Knut…
F: Állj! Mióta hívnak engem Knutnak?…
